2022. május 2., hétfő
player_try3 — a kétszínűség élharcosa
2022. április 7., csütörtök
3szog3 — Luk hátán luk
2022. április 5., kedd
kapus_8luku_kesz — a fekete párduc
Persze, nemcsak (mezőny)játékos készíthető. Íme egy gyönyörű, ragyogó fekete kapus.
kapus_8luku_kesz
magassága: 25mm
lövőfelület függőleges magassága: 4,5mm
lövőfelület dőlésszöge: 12°
a 8 db furat átmérője: 8,5mm
felső él letörésének sugara: 2mm
futófelület szélessége: 3mm
2022. április 4., hétfő
player15mill2v — bevezető a modellekhez
Mostantól egy-egy bejegyzésben mindig bemutatok egy-egy modellt (annak tervével és tényleges megvalósításával, illetve főbb adataival), azzal a nem titkolt céllal is, hogy ezzel ösztönözzük és egyben meg is könnyítsük a választást. Természetesen a vásár szabad: ha valakinek egyéni ötletei, elvárásai vannak, azokra is nyitottak vagyunk!
Az első legyen egy meglehetősen hagyományosnak mondható külsejű játékos.
player15mill2v
magasság: 15mm
alsó, döntött lövőrész/felső rész: 6mm/9mm
futófelület szélessége: 3mm
oldalfal dőlésszöge: 12°
És mindez a valóságban, egy ütős narancssárga színben:
2022. március 25., péntek
Valami elindul (?) - 2.
Amikor az ember valamilyen új technikai eszköz birtokába kerül, babonás félelemmel járja körül, megcsodálja, megpróbálja megérteni. Kétféle megközelítési mód létezik: az egyik fajta ember meg sem érintené a készüléket, amíg nem olvasta végig anyniszor a használati utasítást, hogy azt már kívülről tudja az EU összes hivatalos nyelvén. A másik típus viszont úgy érzi, hogy akkor birtokol valamit teljesen, ha használja is, érzékeli az eszközt működés közben. Ez a második embertípus maximum a bekapcsológomb helyének néz utána, aztán beleveti magát a kalandokba. Talán mondnaom sem kell, hogy én ez utóbbi csoportot "erősítem". Ez egy olyan bonyolult készülék esetében, mint a 3D nyomtató kifejezetten öngyilkos stratégia.
Ez nagyon rövid úton ki is derül, amikor egymás után kerülnek a nyomtatólapra a sikerületlenebbnél sikerületlenebb darabok, és jó, ha az látszik, hogy vajon mi is volt az eredeti cél, mit akartam nyomtatni. (Persze az is igaz, hogy a másik út választása sem kecsegtetett volna okvetlenül nagyobb sikerrel, a derék kínai gyártók ugyanis nem gondolták túl a használati utasítást, anno egy Népstadion-beli kettős rangadó műsorfüzete terjedelmesebb volt, mint a "Manual".)
Következzék egy szórakoztató képgaléria az első napok terméséből:
![]() |
| Amikor már eleve nem indul jól a dolog... |
![]() |
| ún. "kocka" |
![]() |
| Ebből meg majdnem gombfoci-labda lett |
2022. március 24., csütörtök
Valami elindul (?) - 1.
![]() |
| Így érkezett |
Hát ez eddig szinte teljes egészében hiányzott. Most azonban nagyon jó esély látszik arra, hogy ez változni fog. Hogy mi is történt? Nos, egyesületünk pályázatot nyújtott be az MKKP által indított "Rózsa Sándor Népi Közpénztékozló Alap - 2022" kiírásra. Az a projekt, amivel indultunk (részben toborzó-népszerűsítő ifjúsági programok; részben az eszközpark fejlesztése és egy játékosok készítésére alkalmas jó minőségű 3D-nyomtató beszerzése) kellőképpen közösséginek/őrültnek/viccesnek/szokatlannak találtatott ahhoz, hogy a Kétfarkú Kutyák támogatásban részesítsék. Miután a pályázat benyújtásától kezdve próbáltunk tájékozódni arról, hogy honnan és mit érdemes majd beszerezni a támogatási összeg birtokában, így aztán nem okozott gondot egy-két nap alatt a a pénz "nyakára hágni": leadtuk a megrendeléseket, és vártuk, hogy mikor érkezik a futár.
![]() |
| A szörnyeteg |
2022. február 22., kedd
Elnök Úr, hol vagy? (Személyes impressziók a Szili Balázs Emlékversenyről)
Szomorú apropóból gyűlt össze a kis újbudai csapat (5 fő: Erdőteleki Miklós, Németh István Emánuel, Szabó Márton, Szick Gyula és Theodos Sándor) az év első versenyére, ahol egyáltalán elindultunk: egykori elnökünkre, Szili Balázsra emlékezve álltunk asztalhoz. Balázst sokan sokféle arcáról és tevékenységéről ismertük, de az biztos, hogy rengeteget tett a gombozás ügyéért, a mi klubunk indulását is segítette többféle módon is.
A kétnapos torna szombati részében nyílt kategóriás verseny zajlott; erről kevés jót mondhatok, én a 4 pontommal még a csapat jobbik feléhez tartoztam. De persze nekünk inkább eleve a másnapi, kategóriás versenyekben látszott több esély, ott próbáltam meg én is helyt állni. A tudatos felkészülés jegyében megnéztem a MALSZ facebook-oldalán közzétett sorsolást, próbáltam magamban kitalálni, hogy ki ellen lehet esélyem, melyik meccset kellene hozni, hol lehet elég az iksz, stb. Optimista megközelítésben kinézett egy dobogó: Váradi Laci és Maczelka Árpi mögött a harmadik legtöbb ponttal álló versenyzőként léptem sorompóba, és nem volt a mezőnyben a 8 leendő ellenfelem közül olyan (kivéve természetesen azt a kettőt, akivel még nem játszottam), akit már ne vertem volna meg. De másik oldalról nézve akár óvatos is lehettem volna: Szick Gyula kivételével már mindenki vert meg, egyikük-másikuk akár csúnyán is. Én magamban azt gondoltam, hogyha sikerül elkerülnöm a második-harmadik forduló környéki szinte már megszokott lefagyást-leblokkolást, akkor bármi lehet, talán még a győzelemért is harcban lehetek.
A nap kezdetén máris egy apró meglepetéssel indítunk: az általam látott és kiírt sorsolás a feje tetejére állt szó szerint. Akire a szombat esti stratégiám szerint az első ellenfelemként számítottam, az került a sor végére, és viszont: a reménybeli utolsóval kezdtem meg a szereplést. Bőven lehet, hogy én néztem be valamit, és tulajdonképpen a meglepetésen kívül másra nem panaszkodhattam: így fokozatosan nehezedő meccsek vártak rám, az utolsó fordulóbeli ellenfelemet, Nagy Robit kivéve.
Az 1. fordulóban Szick Gyulával, klubtársammal kerültem össze. Próbálok nem könnyelműsködni, komolyan venni a meccset, hogy jól induljon a nap. Nem játszom jól, de sima 4-1 a vége.
2. kanyar, amitől előzőleg tartottam, ráadásul egy ismeretlen ellenfél ellen. Krejcik Peti szimpatikus srác, intelligens játékkal. Próbálunk közben kommunikálni is: arra panaszkodik, hogy Kolozsváron, ahol él szinte nincs is játszópartnere, csak egyedül tud gyakorolni. Ez nem nagyon látszik az első pár megmozdulásán: a kezdésem után kiszorított helyzetből előreteker egy gyönyörű szektort a félvonal környékére, azt gond nélkül tovább taj támadóba, és be is vágja, 0-1. Minden adott az összeomláshoz, de megpróbálok fogcsikorgatva felállni. Támadok, támadgatok, Peti hibázgat, én is, de egyik sem tragikusan nagy. Aztán olyan 3-4 perccel a vége előtt megpróbál átrúgni egy labdát a saját bal oldalán, ami visszapattan kb. a 16-osa bal szélének vonalába a térfél közepére. Nekem a félvonal táján ott ácsorog a jobbszélsőm, akár még helyzenek is mondhatnám, de nyomás alatt pont ezeket szoktam kihagyni, pláne, hogy emeletessel kell megküldeni. Nekifeszülök, elrúgom, gyönyörű nagy gól! Úgy látszik, ez viszont mindent ki is vett belőlem, marad az 1-1. Odasandítok a többiekre: Laci máris előttem, 6 ponttal, két győzelemmel, Árpi viszont rögtön a legelején leikszelt a sötét ló Nagy Róberttel. Közben Theodos Sanyi a haramadosztályban egy győzelem-egy zakóval áll. Nálunk, eggyel lejjebb Marci és Miki 3-3 pont, Gyula pont nélkül.
És a harmadik körben pont Erdőteleki Miki jön szembe. Ranglistapontok alapján elvileg én vagyok az erősebb, de két hete nagyon csúnyán elvert, az a 0-6 az én Irapuatom... Próbálok koncentrálni, és dominálni a játékot, és csodák csodájára ez sikerül is, sima 3-0 ide. Kicsit fellélegzek, a kritikus első 3 meccs után 7 pontom van, ami nem rossz, bár az iksz miatt van egy kis rossz érzésem.
A negyedik fordulóbeli ellenfelem, Dobolyi "Mikulás" János, aki idegesítően kiszámíthatatlan: hol hihetetlenül szép, technikás megmozdulásokkal operál, hol még nálam is gyengébb játékra is képes. Nem akarom hagyni az előbbi opciót, próbálok nyomni keményen. Jani ugyan nem omlik össze, de lehozom 2-0-ra a meccset, 10 pontnál járok.
5. forduló: újabb klubtárs, Szabó Marci. Szombat este úgy kalkuláltam, hogy ez a meccs lesz a vízválasztó: ha jól jövök ki a Váradi Laci és a Maczelka Árpi elleni meccsből, és Marci ellen is értelmezhető eredményt érek el, akkor bármi lehet a további gyengébb ellenfelek ellen. Ez a határ-effektus a fejreállt sorsolás után is megmaradt, csak most épp az a tét, hogy ne ponthátrányból fussak neki a két erős meccsnek. Marci szinte minden meccsünk előtt elmondja, hogy mennyire kiegyenlített a mérlegünk egymás ellen, ami szép is, de nekem most egy iksz kevés lenne. Szerencsére Marci is görcsöl, vagy csak én kezdek javulni. Szektorozok, bónuszban az ellenfél is hibázik, sima 3-0 a vége, de akár még több is benne lehetett volna.
Hatodik forduló: miután kilenc induló van, egyet mindenki pihen, nekem ez mostanra jön ki, láblógatás. Akár elégedett is lehetnék, beírhatok 3 pontot a semmiért, máris 16-nál járok, és miután Váradi úr is kihozott egy meccset döntetlenre, így a forduló után hárman vagyunk egyforma ponttal az élen vele meg Árpival. Közben Sanyi szép csendesen az élen végez a harmadosztály (6 fő) alapkörében, ha úgy vesszük, ő a bajnok, csak sajna itt még keresztbejátszás és döntő is van a pakliban. Marci 7, Miki 6 és Gyula 5 ponttal áll ezután a kanyar után.
És eljött a 7. kör, az "igazság pillanata": az asztal túlsó végéből Maczelka Árpi mosolyog rám. Mindketten érezzük: ez döntő fontosságú meccs lesz a végső helyezések szempontjából. Ezt alighanem Szegedi Bandi is tudja, aki már nem nagyon érintett a haramdosztályban, ezért odaáll kibicelni az asztal mellé. Kicsit aggódom, hogy pont egy ilyen meccs előtt estem ki a ritmusból a pihenős kanyar miatt, de spannolom magam a meccs fontosságával. Árpival újabban legendásan szar meccseket játszunk versenyeken, tartunk egymástól, most is küszködünk, mint malac a jégen. Próbálom nem hagyni, hogy játsszon, és rámenni arra, amire ép ésszel rá lehet még menni. Egy ilyen akció után gyönyörű "szektort" adok a jobbszélsőmnek. "Kapura!!!" ordítom, hogy a környező lakótelepi házakban leesnek a képek a falról. Árpád engedelmesen el is kezdi helyezgetni a kapusát, bennem azonban elkezd mocorogni a kisördög, a mérőért nyúlok. Maroslelei barátom megpróbál lebeszélni: "áááá, megvan ez!", de én nem hagyom magam, rámérek. És hosszú! Isten veled vezetés! Játszunk tovább, nem találjuk a fogást a másikon. Egész a második félidő utolsó perceiig, amikor ezúttal a bal szélen tolok be egy támadót a csatár elé. Az időközben visszaakasztott képek ismét leesnek a falról, nyilván. Veszek egy mély levegőt, ránézek a szektorra: a csatár mellé felcsúszott a gólpasszt adó játékos, emeletes lesz belőle. A labda a rövidre néz, vagy talán minimálisan amellé. "Nem szabad fölé lőni!" villan belém, és megcélzom a hosszút, majd még egy kicsit kijjebb húzom. Nekihúzakodok és ellövöm. A labda gyönyörűen repül a hosszú felső felé, odaér, ott csinál valamit, majd a felső lécre, onnan aztán keresztbe pattan, és megáll a gólvonalon. Döbbenten emelem fel a fejem Árpira és Szegedi Bandira. Az előbbi némi tanácstalankodás után kapufára szavaz (én nem hallottam, hogy a léc csendült volna), Bandi azonban határozottan a gól mellett foglal állást. (Kétségtelenül van egy vastag, rugalmas gumirozás ezeken a kapukon belül, amik egy jó erővel meglőtt labdát kipattinthatnak jó messzire, vagy nekivághatják a felső lécnek.) Felajánlom az ifjabb Maczelkának, hogy sorsoljunk, ha labdát talál, akkor ő lép, ha nem, akkor középkezdés. De most már megmakacsolja magát, mindenáron közepet akar kezdeni. Hagyom. Közben a másik pályán Váradi Laci összeomlik Szabó Marci ellen, magabiztosan halad a vereség felé. Kb. másfél perccel a vége előtt tehát úgy tűnik, hogy megnyertem a tornát, mert ha Lacitól ki is kapok a következő fordulóban, de Nagy Robit megverem a végén, akkor Árpádot mindenképpen megelőzöm egymás ellenivel. Közben érkezik egy labda a 16-osomon belülre. Nincs belőle épp nagy helyzet, de akár meg is lehet próbálni a jobbszélsőt, hátha. És ez most nemcsak a szokásos felelőtlen idiotizmus, hanem úgy gondolom, ennyivel tartozom is Árpinak, hogy nem nyelem le a labdát. És jól is éreztem: a kapusjáték sosem volt az erősségem, most is félrecsúszik annyival a labda, hogy a szélső nem a belső oldalon veszi maga elé, hanem kívülre pattan. Úgy látom, nincs nagy baj, a labdából csak kb. a fele-harmada lóg ki, ráadásul a vonalnál nincs csatár, kb. a félpálya közepénél ácsorog egy játékos az oldalvonal mellett. Árpi vele megy neki a lövésnek, amit hihetetlen pontossággal, szépen eltalálva laposan csúsztat az üres kapuba, 1-1. És ekkor elhangzik a torna, sőt talán egész gombozó pályafutásom leghihetetlenebb mondata:
"-Nem akarsz mégis 1-0-át bediktálni?" - kérdezi halálosan komoly arccal maroslelei játszótársam. Magyarán önként és "dalolva" lemondana az aranyéremről, csak azért, mert úgy gondolja, hogy nem kellett volna oda rúgnom a labdát, ahova, de közben eszébe sem jut, hogy az én gólom sem volt egyértelmű. Megpróbálok levegőhöz jutni, gondolatban kiosztok egy fair play-díjat, megjegyzem magamban sokadjára, hogy ezért érdemes a legalsó kategóriában gombozni, aztán fennhangon kedvesen elküldöm Árpádot melegebb éghajlatra. Iksz a vége.
Váradi Laci stabilan megtartotta a zakót, így Árpáddal ketten vezetjük a versengést 17-17 ponttal, Laci 16 pontos. Még bármi lehet. Közben Sanyi egy iksszel és egy zakóval elbukja a Marschal Pisti elleni elődöntő két meccsét (persze az alapkörben még ő nyert, de ez most már nem számít), a harmadik helyért játszik majd Szappival. Közben Marci 10, Miki 7, Gyula 6 ponttal áll.
Jön az utolsó előtti, 8. kör, Váradi Laci ellen. Neki az előző vereség miatt mindenképpen győznie kellene, de igazából nekem sem jó az iksz, mert Árpi pihen, fix 3 pont neki, szóval, ha nem nyerek, ponthátrányba kerülök. Laci kezd, jó helyre rúgja a labdát a jobbhátvéd mellé-mögé. Egy közelséggel kínlódva összezárok. Váradi úr nem hiába régi motoros, egyből leveszi, hogy ha én kinyitok, megjátszhatom a jobbszélsőmet, ezért a kezdéskor még hátrábbb álló játékosát szépen betolja az enyém mellé, sőt, hogy a más szögből érkező labdákat is fogja, egy kicsit még előbb is áll meg a védő. És akkor valami történik: elkezdek játszani. Nyitok, szektor. Fel a labda az egyik jobboldali középpályásnak, szektor. Tovább az egyik csatárnak, aki a középkör mellett kicsit hátrább áll, szektor szinte egyenes iránnyal. Laci már érzi, hogy baj lehet, én megpróbálom elhessegetni a "jajistenem, ebből támadót lehet adni, mi lesz most!?"-érzést. Megnézem, lehúzom a pálcát, a labda gyönyörűen elhalad ott, ahol Laci hátvédje állna, ha nem rakta volna előrébb, és blazírt pofával megáll egy taj támadószektorban. Ez is emeletes, de ki nem szarja le? Bevágom, 1-0, a lakástulajdonosok végleg feladják, hogy a képek valaha is tartósan visszakerüljenek a falakra. Játszunk tovább, nekem már nem annyira sürgős, igyekszem már az ellenfél térfelén kellemetlenkedni, megakadályozni az építkezést. Egy ilyen alkalommal odaállok egy bezárt sziutációhoz, hogy ne lehessen jól nyitni. Laci, akinek már sürgősebb, kockáztat: oldalról, egy harmadik játékossal próbál meg előre, a félvonalhoz rögtön támadószektort adni. A labda biztató irányba is indul, csak éppen lefékez egy rendes támadószektornyi távolságban az én egyik csatárom előtt. Köszönöm, belövöm, 2-0. Ha eddig öltem az időt, tördeltem a játékot, most még jobban. Végülis kisütött rám a nap: ha itt nyerek, akkor másodiknál rosszabb már nem lehetek, hiszen épp az üldözőt verem, lesz 4 pont fórom. Csordogál is a meccs, Lacit szemmel láthatólag megfogta a két gól, kínlódik, nem sok minden sikerül neki. Aztán egyszer csak mégis: egy reménytelennek látszó helyzetből okos passz az egyik csatárnak, azért látszik, hogy Laci tud valamit, ha itt most nem is jött ki neki a lépés. Nézegetem a szektort: megpróbálom szuggerálni magamnak, hogy a kapu nagy része takarva van, csak a rövidre lehet lőni, azt is emeletessel kell, nem olyan egyszerű ez. Mire kezdeném elhinni, Laci már meg is oldja, hibátlanul: 2-1. Küldök neki egy fényképet a labdáról, mert élőben többet nem látja, az tuti. Így is lesz, vége, megvan az ezüst!
Jön az utolsó forduló, Németh - Nagy Róbert és Váradi - Maczelka párosításokkal. Árpival 20-20 ponttal állunk, a feladvány egyszerű: eggyel több pontot kell szerezzek, mint ő, hiszen az egymás ellenink iksz volt, és a fene akarja a gólkülönbségre hagyni a döntést. Magamnak nagyképűen beírom a három pontot az ismeretlen Nagy Róbert ellen, aki eddig nem nagyon sok pontot termelt, bár épp Árpádtól pl. elvett egyet. De vajon mire lesz képes Laci, fel tud-e állni két vereség után legalább egy döntetlenre? Próbálok a saját meccsemre koncentrálni, de rengeteget nézek Robi háta mögé, ahol a szomszéd pályán zajlik Árpiék meccse. Róbert egyébként saját bevallása szerint nem teljesen zöldfülű: Krejcik Peti barátjaként néha együtt játszanak. Nem is követi el a kezdők tipikus hibáit, hiába várok rá. Az látszik, hogy taktikailag nem elég tapasztalt: rengeteg az "üres" lépése, amikor nem tudván jobbat csak ide-oda pöckölgeti a saját játékosait. Egy ilyen teljesen ártatlan sziutációban visszafelé lép a térfelemen a felezővonal felé, de a fiú megszalad, és megüti az egyik csatáromat, aki félig már az ő térfelén áll. Nem vagyok nagyvonalú, elkérem a szabadot, berúgom, 1-0. Közben Laci vezet Árpi ellen, szép az élet pillanatnyilag én vagyok a verseny győztese. Ez sajnos majdnem visszaüt, annyira ideges vagyok, hogy elkezdek hibákat csinálni, amiket esetleg egy rutinosabb játékos jobban megbüntetne. Félidő itt 1-0, odaát Árpád egyenlít, 1-1. Még mindig jó vagyok, de már vékonyodik a jég... Ideges is vagyok: a második félidőben, a pálya mellé érkező Theodos Sanyi erős hümmögéssel konstatálja, hogy kihagyok egy üres kaput, hiába, nem bírok már koncentrálni. És vége!! Nem esett több gól sem itt, sem a másik pályán, megvan, NYERTEM!!!!!!!!!!!!!!!!!!
A többiek is kitettek magukért: Sanyi a harmadik helyet húzza be szétlövéssel, Marci az utolsó fordulókra megtáltosodva 16 ponttal végzett, ami dobogóközeli eredmény, talán 5. hely. Miklós 13 pontot rakott össze, Gyula is szerzett hatot. És akkor pár szót a saját játékomról. Lehoztam egy teljes napot, 8 meccset 6-2-0-s rekorddal, azaz veretlen maradtam, és ikszem is csak kettő volt. Ez hárompontos rendszerben számolva 83,33%-os, kétpontosban még jobb, 87,5%-os teljesítmény! Egyetlen ellenfelem sem lőtt nekem egynél több gólt! Tudatosan játszva, beleerőltettem magam a sikerbe, és ezúttal még a szerencse is mellém állt. Plusz egy olyan sportszerű momentum részese lehettem, amit alighanem életem végéig nem felejtek el. Köszönet érte, Maczelka Árpád! Átmásztam a hullámvölgyeken, és eljutottam a csúcsra, a nap végére nem maradt bennem hiányérzet.
Egy dolog maradt még hátra, az eredményhirdetés. Általában nem szeretem ezeket a ceremóniákat, kicsit személytelenek, kicsit kötelességszerűek, tapsoljuk meg a győzteseket stb. Most azonban ez kicsit más: megjelenik Balázs özvegye, Dada, aki néhány megható szó után még egy rögtönzött büfét is elővarázsol a táskájából, illetve ő adja át a díjakat. Miután "lentről" megyünk felfelé, nekem nem kell sokat várnom, csak a harmadik helyre befutott Dobolyi Jani és az ezüstös Maczelka Árpi kapja meg előttem jutalmát, aztán én jövök: ölelés, érem, serleg, minden megvan. Már csak egy dolog hiányzik: fogom a kupát, elsétálok vele Balázs képéig, ami végig ott állt egy szál virág és egy mécses társaságában a színpadon. Leteszem egy percre a díjat a kép elé, és meghajtom a fejem. Talán még a szememet is megtörlöm. Hiányzol, Balázs.
2016. május 21., szombat
Vasba a bronzért
Amikor megjelent az idei versenynaptár, néhányan fanyalogtak, mások értetlenkedtek, hogy lehet NB3-as fordulót vidéken rendezni. Tény, hogy Vas megye székhelye elég távol esik az ország közepétől, vagy éppen a fővárostól, és ez meg is látszott a kissé foghíjas mezőnyön: végülis 9 csapat adta le nevezését. Ugyanakkor fontos tény, hogy ez semmilyen módon nem a szervezőket minősíti, hiszen ők mindent megtettek a rendezvény sikeréért. Az NB3 értelemszerűen kisebb presztízsű esemény, mint a felsőbb osztályok bajnokságai, ezért azt mindenki jobban meggondolja, hogy ha nem a szomszéd kerületbe kell utaznia, hanem több, mint 200 kilométert. Így aztán az egy Maroslele kivételével ez az esemény Dunántúl-Budapest összecsapássá minősült át, de több budapesti klub így sem képviseltette magát. Pedig mind a körülmények, mind a lebonyolítás szinte semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. Gyermekkorom egyik ismert helyszínén egy hatalmas hodálynyi sportcsarnokban zajlott a verseny, úgyhogy más gombfoci-rendezvényekkel szemben nem az volt a gond, hogyha előrehajoltunk egy szöglethez, akkor a mögöttünk lévő pályán játszó azt könnyen vehette szexuális jellegű felajánlkozásnak, hanem inkább az, hogy az ellőtt labdákért kilométereket kellett gyalogolni, mert nem volt senki és semmi, amiben elakadtak volna. Még az olyan "apróságokra" is jutott a figyelemből, hogy a csarnok (egyébként magasan lévő) ablakaira sötét függöny kerüljön, hogy a betűző fény még csak véletlenül se zavarja a játékot. És a járulékos szolgáltatások is nagyon rendben voltak: kis műsorfüzet került kiosztásra, amely előre tartalmazta nemcsak a sorsolást, hanem a pályabeosztást is, így senkit nemért meglepetésként a soron következő forduló, sőt taktikát is lehetett kialakítani, hogy mikor ki lépjen asztalhoz (már ha volt csereember). Na és persze itt voltak a vas megyei versenyek lassan szokásossá váló extrái, a szinte kimeríthetetlen ingyen enni- és innivalók. Egyetlen dologgal kapcsolatosan merült fel panasz, ahogy másokkal beszélgettem, ez pedig a pályák minősége volt. Igazából itt is nagyon változó véleményeket lehetett hallani a "rossz"-tól egészen a "kiváló"-ig. Az én alapélményem talán abban fogalmazható meg, hogy a szombathelyi pályák talán kissé "tompábbak" voltak, másként csúszott rajtuk a labda. Ugyanakkor az is igaz, hogy mind a 15 felrakott pálya egy alomból származott, egyformán viselkedtek, tehát ha valaki ráérzett, hogy mit kívánnak, abszolút nem volt lehetetlen jól játszani rajtuk.
Csapatok:
1/ Testvériség2 — Abszolút favoritként érkeztek, és hozták is a papírformát: egy kivételével összes meccsüket megnyerték, tőlük került ki a legjobb második táblás (Lukács L.-85,71%) és a legjobb negyedik ember (Kondor G.-80%) is. Mindezt úgy, hogy Koczor Jani és Réger Józsi nem játszottak életük csúcsformájában. Vitathatatlanul a feljutás esélyesei is.
2/ Vasi GE1 — Ranglistapontok alapján nekik állt a második hely, azt be is húzták. Náluk játszott a legjobb első (Szirmay E.-87,5%) és harmadik táblás (Hicz A.-87,5%) is, ezek egyben a legjobb egyéni teljesítmények is. A Tesi még nagy falat volt nekik, ikszeltek az Újbuda 1-gyel, de a többi meccset hozták, ők is reménykedve várhatják a novembert.
3/ Újbuda1 — Ranglista-pontok alapján csak a negyedik legerősebb csapat voltak, de nemcsak hogy odaértek a dobogóra, de egyetlenként végig veretlenek maradtak és szintén egyedüliként megverték a Tesit. Egységesek voltak, egy nagyon jó átlagszínvonalat tudtak hozni, mindig volt, aki megmentse a csapatot, ha másoknak gyengébben ment. Ha ezt át tudják menteni novemberre, nem esélytelenek.
– Béres III Zoltán. Tulajdonképpen alig egy héttel a verseny előtt dőlt el, hogy ő is velünk tart. Az, hogy 30-ára virradóan éjszakai műszakban dolgozott, alighanem leginkább az első meccsen látszott meg, de aztán parádésan összekapta magát, a végére még Koczor Jani legyőzése is belefért. Reméljük, többször látjuk még őt újbudai színekben. (64,29%)
– Béres II Zoltán. Fiához képest az apa szinte már régi bútordarab nálunk: a Jurcsik-emlékversenyen és a CSB-n is velünk gombozott. Zoli bá idén jó szezont fut, nemcsak ezeken a tornákon, hanem pl. a szigetszentmiklósi egyéni versenyen is kiemelkedően játszott. Jó formáját szerencsére ide is átmentette, a csapat egyik motorjának bizonyult. (75%)
– Németh Antal. A tőle megszokott higgadt, de nagyon határozott stílusban játszotta végig a versenyt, teljesítményének értékét növeli, hogy veretlen maradt! (75%)
– Benke Ádám. A tavalyi NB3-on Ádám első táblásként nem muzsikált valami fényesen, most azonban bizonyított: csereemberként is húzta a csapatot, amikor arra volt szükség. Ő is vereség nélkül játszotta végig a sorozatot. Ráadásul pedig a Tesi ellen beszállva a versenyen egyedüliként megverte Lukács Lacit! (70%)
4/ Sopron1 — Harmadik legerősebbként a ranglista alapján, valamint azzal, hogy tavalyról már volt Final Four-os rutinjuk, ők is az esélyesek közé tartoztak. Végül a négybe jutást csak az utolsó fordulóban tudták bebiztosítani, nem utolsósorban azért, ami eredetileg az erősségüknek tűnt: első táblájuk miatt. A szebb napjaiban ennél sokkal többre képes Füzy gyenge teljesítményét a két Böcskei próbálta ellensúlyozni példás családi összhangban (75-75%). Novemberben a feljutáshoz ennél többre lesz szükség!
5/ Újbuda2 — Ők is előre lopóztak egy helyet, hiszen hatodiknak voltak rangsorolva, ráadásul nem is kicsit maradtak el a mezőny előttük lévő tagjaitól. Így nézve szép teljesítmény, hogy az utolsó fordulóban még harcban voltak a negyedik helyért, de a Sopron1 túl nagy falatnak bizonyult. Mondhatni, ők lettek a legjobb gyenge csapat :). Az első gárdához hasonlóan a maguk szintjén hasonlóan egységesen, egymást segítve játszottak, de tőlük ennyire futotta.
– Németh István E. Abszolút kiegyensúlyozott teljesítményt (50%) hozott az első táblán, ami az ellenfelek erősségét nézve akár még jó teljesítménynek is nevezhető.
– Vargha Ákos. Ezen a versenyen nem ismert kompromisszumot: vagy nyert, vagy kikapott. Miután ezt a kettőt szerencsére egyforma arányban tette, így ő is egy jó, 50%-os teljesítménnyel végzett.
– Szirtes András. Inkább a végére lendült bele, de kicsit több szerencsével a mostani teljesítményénél (35,71%) több is összejöhetett volna neki, ami jobban meg is felelt volna a tudásának.
– Polgár Ferenc. Példamutató lelkesedése ezúttal is doppingolta a többieket. Ha nem kellett volna ennyi edzést kihagynia, mint a verseny előtti időszakban, akkor ő is többet hozhatott volna, mint a 25%-ot jelentő három pont. Egyetlen győzelmét azonban remekül időzítette: a két pont nélkülözhetetlen volt a Maroslele elleni győzelemhez.
6/ Vasi GE3 — a ponterő-index szerint nekik kellett volna az utolsó helyen végezniük, hiszen alig több mint 9 ponttal indultak neki a nagy kalandnak. Ehhez képest Illés Péter az első táblán 50%-ot hozott, Benyák András pedig a második táblán vitézkedve 31,25%-ig jutott, de még a két ifi versenyző sem maradt pont nélkül.
7/ Vasi GE2 — nekik nem sok minden jött össze ezen a versenyen. Hiába voltak elvileg erősek az első táblán, nem igazán jött ki a lépés sem Anglernek, sem a csapatnak.
8/ Sopron2 — náluk is hasonló volt a helyzet: erős első tábla, kevésbé combos 2-3. pályák. Azzal a különbséggel, hogy Csorba Gábor itt egy egészen jó teljesítményt tett le (56,25%) a gombfoci-asztalra, de ez önmagában kevés volt. Azért még érdemes megemlíteni, hogy náluk játszotta mezőny legfiatalabb versenyzője, Kámán Attila személyében.
9/ Maroslele — az egyetlen Budapestnél messzebbről érkezett csapat voltak. Igazi játékszeretetről tanúbizonyságot téve vállalták az oda-vissza több, mint 800 km-es utat, ráadásul félig-meddig illegálisan megszökve:). Lelkes és sportszerű csapatot ismerhettünk meg személyükben, kár hogy a kötelezettségeik miatt idő előtt távozniuk kellett, így nemcsak ők nem kerülhettek reális helyre, hanem másoknak is pontokat ajándékoztak.
Szubjektív értékelés:
Mint minden csapatverseny előtt, ezúttal is hatalmas lutri zajlott, amely a "ki jön?" és az "aki jön, az hol játsszon?" fő kérdései körül forgott. Volt olyan pillanat, amikor úgy tűnt, hogy 5 újbudai versenyző (Béres Zoli bát is beleszámítva) mellett tavalyhoz hasonlóan idén is rá leszünk szorulva a Sopron segítségére egy kölcsönjátékos formájában. (Azt, hogy ezt készségesen felajánlották, ezúton is köszönjük nekik!) Ehhez képest az, hogy végül is nyolcan tudtunk útra kelni Szombathely felé, már önmagában hatalmas győzelemnek számít. A csapat-összeállítás külső szemlélő számára akár úgy is tűnhet, hogy mechanikus meló volt: a négy magasabb pontszámú játszott az első csapatban, a négy gyengébb meg a másodikban. A nevezések után felvetődött a MALSZ-fórumon, hogy miért nem játszom az első csapatban. Őszintén szólva, úgy éreztem, hogy jelenlegi formámban még csereként sem tudnék hasznára lenni a feljutásért küzdő csapatnak. A szigetszentmiklósi versenyen jól szereplő Vargha Ákost is jobb megoldásnak tartottam volna erre a helyre, de a nagyobb versenyrutin végülis Benke Ádi mellett döntött – mint utólag kiderült, helyesen, bár Ákos is nagyon szépen helytállt második táblásként.
Végezetül két olyan dolgot szeretnék kiemelni, amelyekről fentebb már volt szó, de személyes élményként is meghatározók voltak.Egyrészt a profi versenyrendezés által biztosított komfortérzet volt az egyik. A másik a maroslelei csapat hihetetlen fanatizmusa, amellyel bevállalták az utat az ország egyik sarkából a másikba, csak azért, hogy egyáltalán nem kipihenten, és ezzel kevésbé esélyesen lejátszhassanak néhány meccset. Azok a versenyzők,akik ellen pályához léptem, már régebbi ismerőseim voltak, Martonosi Ádám személyében azonban egy új versenyzőtársat ismertem meg, akinek sportszerű és lelkes hozzáállása is igazán pozitív élményt jelentett.
És legvégül pedig el szeretném mondani, hogy nagyon jó érzés volt egy sikeresen szereplő csapat tagjának, vezetőjének lenni, erőt meríteni az eredményekből, és túllendülni a hullámvölgyeken.
Köszönet ezért minden csapattársamnak!!!
2016. május 11., szerda
"Az a csatár ott lesen áll!!!" (Látogatóban Pali bácsinál)
De még ezek után is akadtak nehézségek, ezúttal a fogadó fél oldaláról: rokonlátogatás, aztán családtag kórházba kerülése. Így történhetett meg, hogy a tavaly őszi kapcsolatfelvétel után végül is csak jócskán a tavasz derekán jutottunk el odáig, hogy egy csütörtök délután összepakoljam a gombozós táskámat és útnak eredjek a 11. kerület egy csendes mellékutcája felé.
Számtalan alkalommal elhangzik, hogy az általunk játszott "versenygombfoci" csak a jéghegy csúcsa: az a nagyon kis része egy hatalmas szubkultúrának, ami bármiféle (bár így is nagyon csekély) nyilvánosságot kap, és ami szervezett keretek között zajlik. Ez azonban csak jól hangzó szlogen addig, amíg ezt az ember meg nem tapasztalja a saját bőrén. Azon a csütörtök délután velem megtörtént ez a "csoda": ha csak futólag is, de betekintést nyertem egy teljesen más világba, vagy ha úgy tetszik, egy párhuzamos univerzumba. Nyilván sokakkal megtörtént már, hogy egy klubba letévedő kezdőnek megpróbálták röviden és érthetően elmagyarázni a szabályokat: biztos, hogy nem könnyű meló. De most az is kiderült, hogy egy csapásra megérteni, átlátni és alkalmazni egy teljesen új szabályrendszert legalább ilyen nehéz, ha nem még sokkal nehezebb.
Amikor Pali bá' elkezdte magyarázni a teljesen új fogalmakat ("labdavezetési fázis", "helyezkedési fázis", "les"[!!!]), csak kapkodtam a fejem. Aztán ahogy elkezdtünk játszani, lassan kezdett a kép is összeállni, hogy mi miért van, mi mivel és hogyan kapcsolódik össze, és legvégül talán az is, hogy hogyan kell ebben a rendszerben játszani. Ez a fajta játék első ránézésre furcsa keveréke a nagyon klasszikus tényleg gombfocinak és a modern asztali labdarúgásnak: kicsit kisebb, talán 3,5-4 centis átmérőjű játékosok, amik valamikor talán egyfajta trafikos csapat lehettek, de elég sok nehezék, töltőanyag került beléjük (egyikük alján még egy régi egyforintost is felfedeztem! :) ), a labda viszont - mint megtudtam - abszolút handmade DIY példány: a klasszikus ing-/sliccgomb-vonal képviselője, de rengeteg finommunkával nagyon "szaladósra" polírozva, ráadásul az egyik fele lapos, a másik domború, ami döntő hatással van a játék egész szabályrendszerére. pálca ugyan nincs, de a kapuk és a játéktér mérete teljesen szabályos, így a kisebb csapatok miatt nagyobbnak tűnik a pálya.
És akkor kicsit a szabályokról.
Közhely, hogy a gombfoci ún. "futballt utánzó játék". De gond nélkül fel tudunk sorolni olyan momentumokat (kapura lövés félpályáról, les hiánya stb.), amelyek igen messze esnek a zöld gyepen játszott játéktól. Pali bácsiék viszont azon elv mentén alakították ki a szabályaikat, hogy a lehető legprecízebben lemodellezzék az "igazi" focit. Ennek jegyében pl. mindkét térfelet kettéosztották egy-egy az alapvonallal párhuzamos, keresztben húzott vonallal, amelyen túlról nem lőhető gól, így itt nincsenek a félpályáról elengedett lövések. (Erre vonatkozó javaslatok egyébként pont a fociszerűség miatt időről időre nálunk is előkerülnek, és most, hogy amúgy is lesz a pályákon vonal, lehet, hogy ezt a kérdést is érdemes volna átgondolni.) De ennél sokkal érdekesebb az, ahogy a pályán zajló játékról gondolkodik ez a szabályrendszer: egyrészt alapvetően kibővíti az összjáték lehetőségét (támadó térfélen is érvényes közelség, illetve a játékos középtengelyénél előrébb eső labda [ha megfelelő távolságban van] mindig szektor); másrészt viszont a védő felet sem kárhoztatja passzív védekezésre, vagy asztal mellett ácsorgásra. Ez utóbbit úgy éri el, hogy a játékosok szinte minden esetben felváltva lépnek, de ha a támadó passzol vagy vezeti a labdát (azaz maga elé rúgja, de úgy, hogy két centinél messzebb legyen), akkor a védő csak passzívan léphet, azaz nem érhet labdába, viszont pl. blokkolásra helyezkedhet. A legérdekesebb talán a lövés előtti szituáció: ez a szabályrendszer ugyanis — mint ahogy már írtam is — megtartotta a féldomború labdát, és ezzel együtt a labda forgatásának lehetőségét is. Erre szükség is van, hiszen alapesetben a "sima" felén csúszó lasztit ezekkel a játékosokkal szinte lehetetlen megemelni, a védő helyezkedési lehetősége miatt viszont szinte mindig lesz "útban lévő" hátvéd. A dologban viszont az a csavar (és ez nagyon fair momentum, mert így csökkenti a könnyen megemelhető labda által jelentett előnyt), hogy a labda átfordítása lépésnek minősül! Azaz a védőnek van még egy esélye, hogy a lehető legközelebb helyezkedjen a lövő játékos elé, próbáljon blokkolni. Természetesen nem írhatom most le itt az összes apró momentumot, (pl. van lesszabály is, és korlátozva van a bedobás hossza), de a lényeg az, hogy betekintést nyertem egy teljesen más logikára épülő szabályrendszerbe, amelyik ugyan nem egyszerűbb, mint a "miénk", de sokkal inkább hasonlít a "nagy" focira.
És hogy mi lett a mérkőzés eredménye? Én a magam részéről nem nagyon számoltam a kb. mindkét oldalon egyformán potyogó gólokat (másfél-két óra alatt sok is lett volna), de betyárul meg kellett küzdenem azzal a fura kettősséggel, hogy a játékosaim ugyanúgy siklanak a szabvány talajú pályán, de a kisebb és könnyebb labdán jóval nagyobbat ütnek, mint amihez szokva vagyok. Nekem a nagyobb játékosok, és a pálcával való precízebb játék jelentett némi előnyt, ellenfelem viszont a sok évtizedes rutint vonultatta fel.
Azt hiszem nemcsak a kinyitott sörösdobozokból valamilyen titokzatos módon elillant folyadék mondatja azt velem, hogy ez egy nagyon érdekes és tanulságos este volt, aminek még biztosan lesz folytatása.
2016. április 20., szerda
Modellek a gombozás megújítására
1/ Sport vagy hobbi?
Először is szeretném leszögezni, hogy ez, a gombozás kapcsán mostanában gyakran felvetődő kérdés nem két egymást kizáró fogalomból áll. Azok éppenséggel nagyon is létezhetnek egymás mellett, sőt, bizonyos értelemben még feltételezik is egymást. Ha utánagondolunk, rájövünk, hogy szinte minden "sport"-ként ismert tevékenységet ismerünk, sőt űzünk "hobbi"-szinten is. (Gondolok itt a kispályás sörmeccsekre fociból, vagy akár a baráti tenisz-ütögetésekre, kosárra dobálásokra.) Ezek a hobbi-tevékenységek alapozzák meg a sportok népszerűségét, mélyítik el a szakértelmet, illetve gyermekkorban megismertetnek az egyes sportokkal, és így az utánpótlásképzés első lépcsőjévé válnak. Ugyanakkor azt is érdemes észrevenni, hogy a dolog csak egyirányú: nem minden hobbi-tevékenységnek van hivatalosan elfogadott-elismert sport-változata. Számunkra szerintem döntő fontosságú lehet végigkövetni azt az utat, amelyen egyes hobbik az elmúlt pár évtizedben sporttá emelkedtek, sőt világszerte nézett televíziós eseménnyé váltak. (Én itt a snooker és a darts esetére fogok többször is hivatkozni, de biztos, hogy lehet még találni példákat.)
Szóval a címben feltett kérdésre röviden úgy lehetne válaszolni, hogy az ideális állapot egy olyan kételemű struktúra volna, ahol egymás mellett/alatt létezik a sportként űzött verseny-asztalilabdarúgás és a hobbiként művelt gombfoci oly módon, hogy a kettő között legyen mód átjárásra mindkét irányban. (Azaz egy jó hobbistából válhasson versenyző, míg egy bármilyen ok miatt a versenyzéstől visszavonuló játékos továbbra is megtalálja azokat a helyeket, ahol hobbiként tovább gombozhat.)
2/ Amatőrök vagy profik?
Először is, tisztázzuk az előző kérdéshez kapcsolódóan, hogy a "profi hobbista" kategória nyilvánvalóan nem létezik. Azaz, ha valaki professzionális körülményekre, díjazásra, vagy éppen csak versenylebonyolításra vágyik, azt csak egy minden ízében profi környezetben várhatja el jogosan. És tetszik, vagy nem, de ebbe beletartozik a profi játékos/versenyző is, sőt az egész professzionális rendszernek ő a legfontosabb eleme. Itt szögezzük le, hogy a "professzionális" jelző mindenekelőtt egyfajta mentalitást, gondolkodásmódot jelent, azt, hogy valaki hogyan áll hozzá a világ dolgaihoz, és különösen a saját sportjához, annak minden kis rezdüléséhez. Másképp megfogalmazva: egy profi sportoló tud és akar tudatosan, hosszú távra gondolkozni, adott esetben a saját pillanatnyi érdekein túl mutató szempontok alapján döntéseket hozni, és ezek alapján berendezni az életét, versenyzői pályafutását. (Ez így most talán túlzásnak tűnik a mai gombozás helyzetét ismerve, de hát célkitűzésekről, elvárásokról próbálunk meg gondolkozni.)
Ha most egy kicsit megpróbálunk elgondolkozni, arra jutunk, hogy szinte minden sportág kitermel magából egy-egy sajátos gondolkodásmódot, viselkedési modellt: máshogy állnak a világhoz a vízilabdázók, a focisták, a vívók, az atléták vagy a súlyemelők. De általában minden sportágon belül kialakult egy sztenderd, egy norma, amitől általában csak kis mértékben tér el az adott sport művelőinek java része. Az, hogy a gombfoci pillanatnyilag nem "rendes" profi sportág, (sok minden más mellett) abból is látszik, hogy itt nem beszélhetünk ilyen egységes viselkedési normáról, ami a majdani profi gombozókat esetleg jellemezhetné. Miért írok erről ilyen látszólag túl nagy részletességgel? Nos, azért, mert pillanatnyilag számtalan akadálya van annak, hogy az asztali labdarúgás "igazi" professzionális sportág lehessen: anyagi, szervezeti, technikai és még sokféle akadályok ezek. Amin azonban csak mi magunk tudunk javítani — és nem is várhatjuk senki más segítségét, vagy a külső körülmények kedvezőbbre fordulását — az éppen az emberi tényező. A professzionális versenyzővé válás nem következménye, hanem sokkal inkább egyik alapfeltétele annak, hogy egy hobbiból hivatalosan elismert, majd adott esetben jól dotált és nagyon népszerű sport válhasson. Alapvetően fontosnak tartom, hogy mindenkiben tudatosuljon: profinak lenni, nem azt jelenti, hogy "mindent ugyanúgy csinálok, mint eddig, csak innentől szégyentelen bőkezű módon megfizetnek érte". A szégyentelenül bőkezű (vagy akár csak a szűkmarkú) juttatás egy eladható játék kifogástalanul promotálható és vitán felül legjobb teljesítményt nyújtó művelőjéhez kapcsolódik. A világon sok helyütt fociznak vagy kosaraznak, de a BL vagy az NBA az, amelyik legjobban megfelel a fentebb leírtaknak.
Szomorú, de tény, hogy a mai magyar mezőnyben azokat, akiket jellemez a fentebb vázolt professzionális versenyszemlélet, egy kézen meg lehet számolni, és nem annyira mutánsnak, mint inkább ügyetlen favágónak kell ehhez lenni, ha azt akarjuk, hogy minden ujjunkra szükségünk legyen ehhez a művelethez. És mondjuk két kézre volna szükség ahhoz, hogy azokat is számba vegyük, akik egyáltalán lehetnének ilyenek egy kis elszánás nyomán. A következtetés tehát adott: mi magunk, gombozók kell hogy tegyünk azért, hogy a professzionális gondolkodás- és viselkedésmód teret nyerjen, elfogadottá és követendő mintává váljon. Természetesen ez a gondolat elsősorban a "profi" sportágra, és annak reménybeli művelőire vonatkozik, a "gombozzunk egy jót" szemlélet (amelyik cseppet sem alacsonyabb rendű) megélhet emellett, mint az örömből gombozók, kikapcsolódást keresők jelmondata. Az igazi professzionalizmus azonban azt kell jelentse, hogy mindenki önmaga és a közösség elé is kemény mércéket állít, ezzel garantálva a sportág elfogadhatóságát, minőséggé emelését.
3/ Egyéni vagy csapatsport?
Amennyire az általunk játszott gombfoci szorosan köthető egy országhoz (büszkén el is szoktuk mondani, hogy magyar "találmányról" van szó), úgyannyira nem köthető az országon belül egyetlen ősforráshoz, kialakulási ponthoz. Egy bonyolult folyamat során alakult ki az együtt játszó társaságokból az a pár klub, amelyek aztán lefektették az alapokat, megindították az egységesítés folyamatát. Ily módon a klubokban való játékot történelmi szükségszerűségként, a játék természetes velejárójaként szoktuk kezelni. Erre csak ráerősített, hogy az 1990-ig tartó időszakban a sportolás kizárólagos alapmodellje is az egy bizonyos egyesülethez való tartozás volt.
Azonban ha elgondolkozunk a hasonló karakterű (két ember ellenfélként, egymással szemben állva méri össze a tudását) játékokon, amelyek vagy sportként voltak mindig is számon tartva, vagy azzá váltak az idők során, akkor azt kell lássuk, hogy akár a tenisz vagy a golf, akár a darts vagy a snooker esetében a legfelső szinten egyáltalán nincs szerepe a klubhovatartozásnak, már ha egyáltalán létezik ez a fogalom. De nemcsak az "egyesület" fogalma szorul erősen háttérbe, hanem maga a "csapat" is nehezen értelmezhetővé válik. (A sakk kicsit más eset, ott van egyesületi élet és csapatbajnoki rendszer is, még a viszonylag magas szinten jegyzett versenyzők esetében is.) Léteznek persze "csapat" versenyek, de ezek inkább a ritka kivételt jelentik, sokkal inkább bírnak marketing-, mint valós sportértékkel.
Zárásul még egyszer szeretném aláhúzni, hogy a fentebb leírtak nem valaki vagy valami ellen szólnak, hanem olyan "kitörési pontokat" szeretnének megmutatni, amelyek alkalmat nyújtanak arra, hogy a gombozás egy ismertebb, megbecsültebb hobbi és sportág legyen.
Ugyancsak fontos, hogy a fentiekről egyáltalán nem gondolom, hogy kizárólagos igazságok lennének. Akár a sport-hobbi, akár az amatőrizmus-profizmus, vagy az egyéni-csapatsport kérdésében lehetségesnek tartok nemcsak más véleményt, hanem azt alátámasztó másfajta érvelést is.
Amit viszont egyáltalán nem tagadok az az, hogy ennek az írásnak a célja egyfajta jó értelemben vett provokáció: hogy ezekről a kérdésekről (és aztán a kialakuló párbeszéd keretei között másokról is) elinduljon egy eszmecsere, kulturált vita,a melyik a lehető legjobb megoldáshoz fog majd vezetni.
Hajrá gombfoci!




