2022. április 7., csütörtök

3szog3 — Luk hátán luk

Vannak, akik kedvelik a lukas játékosokat, másokat a világból is ki lehet velük kergetni. Az előbbi csoportnak nyilván jobban fog tetszeni a mai modell. A hagyományos kerelk lukakkal ellátott mintát némileg újragondolva ez a fiú háromszög alakú réseket visel a palástján. Ugye milyen jól néz ki? De zöldben még szebb!

3szog3

magasság: 14mm
futófelület szélessége: 3mm
alsó "szoknya" magassága: 4,5mm
dőlésszög: 12°

2022. április 5., kedd

kapus_8luku_kesz — a fekete párduc

 

Persze, nemcsak (mezőny)játékos készíthető. Íme egy gyönyörű, ragyogó fekete kapus. 

kapus_8luku_kesz

magassága: 25mm

lövőfelület függőleges magassága: 4,5mm

lövőfelület dőlésszöge: 12°

a 8 db furat átmérője: 8,5mm

felső él letörésének sugara: 2mm

futófelület szélessége: 3mm


2022. április 4., hétfő

player15mill2v — bevezető a modellekhez

És igen! Elértünk ide is! 
Azok a tervek, amelyek eddig csak a virtualitásban, a tervezőprogramokban léteztek, most, hála a technikának (és a pályázati forrásoknak :-) ), most végre kézzelfogható valóságként is megjelennek!

Mostantól egy-egy bejegyzésben mindig bemutatok egy-egy modellt (annak tervével és tényleges megvalósításával, illetve főbb adataival), azzal a nem titkolt céllal is, hogy ezzel ösztönözzük és egyben meg is könnyítsük a választást. Természetesen a vásár szabad: ha valakinek egyéni ötletei, elvárásai vannak, azokra is nyitottak vagyunk!

Az első legyen egy meglehetősen hagyományosnak mondható külsejű játékos.


 player15mill2v

magasság: 15mm

alsó, döntött lövőrész/felső rész: 6mm/9mm

futófelület szélessége: 3mm

oldalfal dőlésszöge: 12° 

És mindez a valóságban, egy ütős narancssárga színben:

Még csiszolás előtt


2022. március 25., péntek

Valami elindul (?) - 2.

 Amikor az ember valamilyen új technikai eszköz birtokába kerül, babonás félelemmel járja körül, megcsodálja, megpróbálja megérteni. Kétféle megközelítési mód létezik: az egyik fajta ember meg sem érintené a készüléket, amíg nem olvasta végig anyniszor a használati utasítást, hogy azt már kívülről tudja az EU összes hivatalos nyelvén. A másik típus viszont úgy érzi, hogy akkor birtokol valamit teljesen, ha használja is, érzékeli az eszközt működés közben. Ez a második embertípus maximum a bekapcsológomb helyének néz utána, aztán beleveti magát a kalandokba. Talán mondnaom sem kell, hogy én ez utóbbi csoportot "erősítem". Ez egy olyan bonyolult készülék esetében, mint a 3D nyomtató kifejezetten öngyilkos stratégia.

Ez nagyon rövid úton ki is derül, amikor egymás után kerülnek a nyomtatólapra a sikerületlenebbnél sikerületlenebb darabok, és jó, ha az látszik, hogy vajon mi is volt az eredeti cél, mit akartam nyomtatni. (Persze az is igaz, hogy a másik út választása sem kecsegtetett volna okvetlenül nagyobb sikerrel, a derék kínai gyártók ugyanis nem gondolták túl a használati utasítást, anno egy Népstadion-beli kettős rangadó műsorfüzete terjedelmesebb volt, mint a "Manual".)

Következzék egy szórakoztató képgaléria az első napok terméséből:

Amikor már eleve nem indul jól a dolog...

ún. "kocka"







Ebből meg majdnem gombfoci-labda lett

De mint tudjuk, a neten minden IS megtalálható. A sok okosság amit kétségbeesetten összeolvastam, lassan azért megtette a hatását: elkezdtek szaporodni a gombfoci-játékosra egyre jobban hajadzó objektumok. És hogy mindez hova vezet? Hamarosan az is kiderül!





2022. március 24., csütörtök

Valami elindul (?) - 1.

Így érkezett
 Aki már találkozott ezzel a bloggal, az joggal gondolhatta, hogy nem túl találó a címe, hiszen bár gombozásról szól, de a műhely-jelleg eddig erősen hiányzott. Való igaz, amikor jó pár évvel ezelőtt létrehoztam ezt a blogot, úgy választottam neki címet, hogy az a gondolat vezetett: valamilyen módon  meg fognak itt jelenni a felszereléssel (labdák, pálcák, kapuk, pályák és persze játékosok!) kapcsolatos gondolatok, öteletek, esetleg egyéni kezdeményezések.

Hát ez eddig szinte teljes egészében hiányzott. Most azonban nagyon jó esély látszik arra, hogy ez változni fog. Hogy mi is történt? Nos, egyesületünk pályázatot nyújtott be az MKKP által indított "Rózsa Sándor Népi Közpénztékozló Alap - 2022" kiírásra. Az a projekt, amivel indultunk (részben toborzó-népszerűsítő ifjúsági programok; részben az eszközpark fejlesztése és egy játékosok készítésére alkalmas jó minőségű 3D-nyomtató beszerzése) kellőképpen közösséginek/őrültnek/viccesnek/szokatlannak találtatott ahhoz, hogy a Kétfarkú Kutyák támogatásban részesítsék. Miután a pályázat benyújtásától kezdve próbáltunk tájékozódni arról, hogy honnan és mit érdemes majd beszerezni a támogatási összeg birtokában, így aztán nem okozott gondot egy-két nap alatt a a pénz "nyakára hágni": leadtuk a megrendeléseket, és vártuk, hogy mikor érkezik a futár.

A szörnyeteg
A tökéletes időztés jegyében ez végülis úgy történt meg, hogy a nyomtatószálak és maga a nyomtató egy nap eltéréssel futottak be. Maga a készülék nem véletlen dicsekszik leírásában az "industrial grade" jelzős összetétellel: valóban tekintélyes méretű és tudású, ennek megfelelően kellően bonyolult berendezésről van szó, amelyik jócskán betölti a kisszoba légterét, ahol "lakik". Hamar kezdetét is vette a kísérletezés. Ehhez szerencsére volt "nyersanyag" is, mert a várakozás hosszú hetei alatt rengeteg terv született mindenféle kinézetű, változatos megjelenésű játékos legyártására. Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor el kell mondjam, hogy a dolog korántsem indult zökkenőmentesen. A fejlett technikát reprezentáló rengeteg beállítás között nagyon könnyű volt elveszni, nem igazán derült ki, hogy hova kéne kapni, hogy finomítani lehessen a dolgokon, így aztán kezdetben csak a sikerületlen, félbemaradt, torz, vagy éppen olvadt nyomatok jellemezték a "gyártást".  Ezekről a  zsákutcákról majd egy következő bejegyzésben fogok beszámolni. Most egyelőre annyit: úgy tűnik, hogy elindul valami, ami egy teljesen új dimenziót is jelenthet akár mind a csapatok előállításában, mind azok megjelenésében!

 

2022. február 22., kedd

Elnök Úr, hol vagy? (Személyes impressziók a Szili Balázs Emlékversenyről)

Szomorú apropóból gyűlt össze a kis újbudai csapat (5 fő: Erdőteleki Miklós, Németh István Emánuel, Szabó Márton, Szick Gyula és Theodos Sándor) az év első versenyére, ahol egyáltalán elindultunk: egykori elnökünkre, Szili Balázsra emlékezve álltunk asztalhoz. Balázst sokan sokféle arcáról és tevékenységéről ismertük, de az biztos, hogy rengeteget tett a gombozás ügyéért, a mi klubunk indulását is segítette többféle módon is.

A kétnapos torna szombati részében nyílt kategóriás verseny zajlott; erről kevés jót mondhatok, én a 4 pontommal még a csapat jobbik feléhez tartoztam. De persze nekünk inkább eleve a másnapi, kategóriás versenyekben látszott több esély, ott próbáltam meg én is helyt állni. A tudatos felkészülés jegyében megnéztem a MALSZ facebook-oldalán közzétett  sorsolást, próbáltam magamban kitalálni, hogy ki ellen lehet esélyem, melyik meccset kellene hozni, hol lehet elég az iksz, stb. Optimista megközelítésben kinézett egy dobogó: Váradi Laci és Maczelka Árpi mögött a harmadik legtöbb ponttal álló versenyzőként léptem sorompóba, és nem volt a mezőnyben a 8 leendő ellenfelem közül olyan (kivéve természetesen azt a kettőt, akivel még nem játszottam), akit már ne vertem volna meg. De másik oldalról nézve akár óvatos is lehettem volna: Szick Gyula kivételével már mindenki vert meg, egyikük-másikuk akár csúnyán is. Én magamban azt gondoltam, hogyha sikerül elkerülnöm a második-harmadik forduló környéki szinte már megszokott lefagyást-leblokkolást, akkor bármi lehet, talán még a győzelemért is harcban lehetek.

A nap kezdetén máris egy apró meglepetéssel indítunk: az általam látott és kiírt sorsolás a feje tetejére állt szó szerint. Akire a szombat esti stratégiám szerint az első ellenfelemként számítottam, az került a sor végére, és viszont: a reménybeli utolsóval kezdtem meg a szereplést. Bőven lehet, hogy én néztem be valamit, és tulajdonképpen a meglepetésen kívül másra nem panaszkodhattam: így fokozatosan nehezedő meccsek vártak rám, az utolsó fordulóbeli ellenfelemet, Nagy Robit kivéve.

Az 1. fordulóban Szick Gyulával, klubtársammal kerültem össze. Próbálok nem könnyelműsködni, komolyan venni a meccset, hogy jól induljon a nap. Nem játszom jól, de sima 4-1 a vége.

2. kanyar, amitől előzőleg tartottam, ráadásul egy ismeretlen ellenfél ellen. Krejcik Peti szimpatikus srác, intelligens játékkal. Próbálunk közben kommunikálni is: arra panaszkodik, hogy Kolozsváron, ahol él szinte nincs is játszópartnere, csak egyedül tud gyakorolni. Ez nem nagyon látszik az első pár megmozdulásán: a kezdésem után kiszorított helyzetből előreteker egy gyönyörű szektort a félvonal környékére, azt gond nélkül tovább taj támadóba, és be is vágja, 0-1. Minden adott az összeomláshoz, de megpróbálok fogcsikorgatva felállni. Támadok, támadgatok, Peti hibázgat, én is, de egyik sem tragikusan nagy. Aztán olyan 3-4 perccel a vége előtt megpróbál átrúgni egy labdát a saját bal oldalán, ami visszapattan kb. a 16-osa bal szélének vonalába a térfél közepére. Nekem a félvonal táján ott ácsorog a jobbszélsőm, akár még helyzenek is mondhatnám, de nyomás alatt pont ezeket szoktam kihagyni, pláne, hogy emeletessel kell megküldeni. Nekifeszülök, elrúgom, gyönyörű nagy gól! Úgy látszik, ez viszont mindent ki is vett belőlem, marad az 1-1. Odasandítok a többiekre: Laci máris előttem, 6 ponttal, két győzelemmel, Árpi viszont rögtön a legelején leikszelt a sötét ló Nagy Róberttel. Közben Theodos Sanyi a haramadosztályban egy győzelem-egy zakóval áll. Nálunk, eggyel lejjebb Marci és Miki 3-3 pont, Gyula pont nélkül.

És a harmadik körben pont Erdőteleki Miki jön szembe. Ranglistapontok alapján elvileg én vagyok az erősebb, de két hete nagyon csúnyán elvert, az a 0-6 az én Irapuatom... Próbálok koncentrálni, és dominálni a játékot, és csodák csodájára ez sikerül is, sima 3-0 ide. Kicsit fellélegzek, a kritikus első 3 meccs után 7 pontom van, ami nem rossz, bár az iksz miatt van egy kis rossz érzésem.

A negyedik fordulóbeli ellenfelem, Dobolyi "Mikulás" János, aki idegesítően kiszámíthatatlan: hol hihetetlenül szép, technikás megmozdulásokkal operál, hol még nálam is gyengébb játékra is képes. Nem akarom hagyni az előbbi opciót, próbálok nyomni keményen. Jani ugyan nem omlik össze, de lehozom 2-0-ra a meccset, 10 pontnál járok.

5. forduló: újabb klubtárs, Szabó Marci. Szombat este úgy kalkuláltam, hogy ez a meccs lesz a vízválasztó: ha jól jövök ki a Váradi Laci és a Maczelka Árpi elleni meccsből, és Marci ellen is értelmezhető eredményt érek el, akkor bármi lehet a további gyengébb ellenfelek ellen. Ez a határ-effektus a fejreállt sorsolás után is megmaradt, csak most épp az a tét, hogy ne ponthátrányból fussak neki a két erős meccsnek. Marci szinte minden meccsünk előtt elmondja, hogy mennyire kiegyenlített a mérlegünk egymás ellen, ami szép is, de nekem most egy iksz kevés lenne. Szerencsére Marci is görcsöl, vagy csak én kezdek javulni. Szektorozok, bónuszban az ellenfél is hibázik, sima 3-0 a vége, de akár még több is benne lehetett volna.

Hatodik forduló: miután kilenc induló van, egyet mindenki pihen, nekem ez mostanra jön ki, láblógatás. Akár elégedett is lehetnék, beírhatok 3 pontot a semmiért, máris 16-nál járok, és miután Váradi úr is kihozott egy meccset döntetlenre, így a forduló után hárman vagyunk egyforma ponttal az élen vele meg Árpival. Közben Sanyi szép csendesen az élen végez a harmadosztály (6 fő) alapkörében, ha úgy vesszük, ő a bajnok, csak sajna itt még keresztbejátszás és döntő is van a pakliban. Marci 7, Miki 6 és Gyula 5 ponttal áll ezután a kanyar után.

És eljött a 7. kör, az "igazság pillanata": az asztal túlsó végéből Maczelka Árpi mosolyog rám. Mindketten érezzük: ez döntő fontosságú meccs lesz a végső helyezések szempontjából. Ezt alighanem Szegedi Bandi is tudja, aki már nem nagyon érintett a haramdosztályban, ezért odaáll kibicelni az asztal mellé. Kicsit aggódom, hogy pont egy ilyen meccs előtt estem ki a ritmusból a pihenős kanyar miatt, de spannolom magam a meccs fontosságával. Árpival újabban legendásan szar meccseket játszunk versenyeken, tartunk egymástól, most is küszködünk, mint malac a jégen. Próbálom nem hagyni, hogy játsszon, és rámenni arra, amire ép ésszel rá lehet még menni. Egy ilyen akció után gyönyörű "szektort" adok a jobbszélsőmnek. "Kapura!!!" ordítom, hogy a környező lakótelepi házakban leesnek a képek a falról. Árpád engedelmesen el is kezdi helyezgetni a kapusát, bennem azonban elkezd mocorogni a kisördög, a mérőért nyúlok. Maroslelei barátom megpróbál lebeszélni: "áááá, megvan ez!", de én nem hagyom magam, rámérek. És hosszú! Isten veled vezetés! Játszunk tovább, nem találjuk a fogást a másikon. Egész a második félidő utolsó perceiig, amikor ezúttal a bal szélen tolok be egy támadót a csatár elé. Az időközben visszaakasztott képek ismét leesnek a falról, nyilván. Veszek egy mély levegőt, ránézek a szektorra: a csatár mellé felcsúszott a gólpasszt adó játékos, emeletes lesz belőle. A labda a rövidre néz, vagy talán minimálisan amellé. "Nem szabad fölé lőni!" villan belém, és megcélzom a hosszút, majd még egy kicsit kijjebb húzom. Nekihúzakodok és ellövöm. A labda gyönyörűen repül a  hosszú felső felé, odaér, ott csinál valamit, majd a felső lécre, onnan aztán keresztbe pattan, és megáll a gólvonalon. Döbbenten emelem fel a fejem Árpira és Szegedi Bandira. Az előbbi némi tanácstalankodás után kapufára szavaz (én nem hallottam, hogy a léc csendült volna), Bandi azonban határozottan a gól mellett foglal állást. (Kétségtelenül van egy vastag, rugalmas gumirozás ezeken a kapukon belül, amik egy jó erővel meglőtt labdát kipattinthatnak jó messzire, vagy nekivághatják a felső lécnek.) Felajánlom az ifjabb Maczelkának, hogy sorsoljunk, ha labdát talál, akkor ő lép, ha nem, akkor középkezdés. De most már megmakacsolja magát, mindenáron közepet akar kezdeni. Hagyom. Közben a másik pályán Váradi Laci összeomlik Szabó Marci ellen, magabiztosan halad a vereség felé. Kb. másfél perccel a vége előtt tehát úgy tűnik, hogy megnyertem a tornát, mert ha Lacitól ki is kapok a következő fordulóban, de Nagy Robit megverem a végén, akkor Árpádot mindenképpen megelőzöm egymás ellenivel. Közben érkezik egy labda a 16-osomon belülre. Nincs belőle épp nagy helyzet, de akár meg is lehet próbálni a jobbszélsőt, hátha. És ez most nemcsak a szokásos felelőtlen idiotizmus, hanem úgy gondolom, ennyivel tartozom is Árpinak, hogy nem nyelem le a labdát. És jól is éreztem: a kapusjáték sosem volt az erősségem, most is félrecsúszik annyival a labda, hogy a szélső nem a belső oldalon veszi maga elé, hanem kívülre pattan. Úgy látom, nincs nagy baj, a labdából csak kb. a fele-harmada lóg ki, ráadásul a vonalnál nincs csatár, kb. a félpálya közepénél ácsorog egy játékos az oldalvonal mellett. Árpi vele megy neki a lövésnek, amit hihetetlen pontossággal, szépen eltalálva laposan csúsztat az üres kapuba, 1-1. És ekkor elhangzik a torna, sőt talán egész gombozó pályafutásom leghihetetlenebb mondata:
"-Nem akarsz mégis 1-0-át bediktálni?" - kérdezi halálosan komoly arccal maroslelei játszótársam. Magyarán önként és "dalolva" lemondana az aranyéremről, csak azért, mert úgy gondolja, hogy nem kellett volna oda rúgnom a labdát, ahova, de közben eszébe sem jut, hogy az én gólom sem volt egyértelmű. Megpróbálok levegőhöz jutni, gondolatban kiosztok egy fair play-díjat, megjegyzem magamban sokadjára, hogy ezért érdemes a legalsó kategóriában gombozni, aztán fennhangon kedvesen elküldöm Árpádot melegebb éghajlatra. Iksz a vége.

Váradi Laci stabilan megtartotta a zakót, így Árpáddal ketten vezetjük a versengést 17-17 ponttal, Laci 16 pontos. Még bármi lehet. Közben Sanyi egy iksszel és egy zakóval elbukja a Marschal Pisti elleni elődöntő két meccsét (persze az alapkörben még ő nyert, de ez most már nem számít), a harmadik helyért játszik majd Szappival. Közben Marci 10, Miki 7, Gyula 6 ponttal áll.

Jön az utolsó előtti, 8. kör, Váradi Laci ellen. Neki az előző vereség miatt mindenképpen győznie kellene, de igazából nekem sem jó az iksz, mert Árpi pihen, fix 3 pont neki, szóval, ha nem nyerek, ponthátrányba kerülök. Laci kezd, jó helyre rúgja a labdát a jobbhátvéd mellé-mögé. Egy közelséggel kínlódva összezárok. Váradi úr nem hiába régi motoros, egyből leveszi, hogy ha én kinyitok, megjátszhatom a jobbszélsőmet, ezért a kezdéskor még hátrábbb álló játékosát szépen betolja az enyém mellé, sőt, hogy a más szögből érkező labdákat is fogja, egy kicsit még előbb is áll meg a védő. És akkor valami történik: elkezdek játszani. Nyitok, szektor. Fel a labda az egyik jobboldali középpályásnak, szektor. Tovább az egyik csatárnak, aki a középkör mellett kicsit hátrább áll, szektor szinte egyenes iránnyal. Laci már érzi, hogy baj lehet, én megpróbálom elhessegetni a "jajistenem, ebből támadót lehet adni, mi lesz most!?"-érzést. Megnézem, lehúzom a  pálcát, a labda gyönyörűen elhalad ott, ahol Laci hátvédje állna, ha nem rakta volna előrébb, és blazírt pofával megáll egy taj támadószektorban. Ez is emeletes, de ki nem szarja le? Bevágom, 1-0, a lakástulajdonosok végleg feladják, hogy a képek valaha is tartósan visszakerüljenek a falakra. Játszunk tovább, nekem már nem annyira sürgős, igyekszem már az ellenfél térfelén kellemetlenkedni, megakadályozni az építkezést. Egy ilyen alkalommal odaállok egy bezárt sziutációhoz, hogy ne lehessen jól nyitni. Laci, akinek már sürgősebb, kockáztat: oldalról, egy harmadik játékossal próbál meg előre, a félvonalhoz rögtön támadószektort adni. A labda biztató irányba is indul, csak éppen lefékez egy rendes támadószektornyi távolságban az én egyik csatárom előtt. Köszönöm, belövöm, 2-0. Ha eddig öltem az időt, tördeltem a játékot, most még jobban. Végülis kisütött rám a nap: ha itt nyerek, akkor másodiknál rosszabb már nem lehetek, hiszen épp az üldözőt verem, lesz 4 pont fórom. Csordogál is a meccs, Lacit szemmel láthatólag megfogta a két gól, kínlódik, nem sok minden sikerül neki. Aztán egyszer csak mégis: egy reménytelennek látszó helyzetből okos passz az egyik csatárnak, azért látszik, hogy Laci tud valamit, ha itt most nem is jött ki neki a lépés. Nézegetem a szektort: megpróbálom szuggerálni magamnak, hogy a kapu nagy része takarva van, csak a rövidre lehet lőni, azt is emeletessel kell, nem olyan egyszerű ez. Mire kezdeném elhinni, Laci már meg is oldja, hibátlanul: 2-1. Küldök neki egy fényképet a labdáról, mert élőben többet nem látja, az tuti. Így is lesz, vége, megvan az ezüst!

Jön az utolsó forduló, Németh - Nagy Róbert és Váradi - Maczelka párosításokkal. Árpival 20-20 ponttal állunk, a feladvány egyszerű: eggyel több pontot kell szerezzek, mint ő, hiszen az egymás ellenink iksz volt, és a fene akarja a gólkülönbségre hagyni a döntést. Magamnak nagyképűen beírom a három pontot az ismeretlen Nagy Róbert ellen, aki eddig nem nagyon sok pontot termelt, bár épp Árpádtól pl. elvett egyet. De vajon mire lesz képes Laci, fel tud-e állni két vereség után legalább egy döntetlenre? Próbálok a saját meccsemre koncentrálni, de rengeteget nézek Robi háta mögé, ahol a szomszéd pályán zajlik Árpiék meccse. Róbert egyébként saját bevallása szerint nem teljesen zöldfülű: Krejcik Peti barátjaként néha együtt játszanak. Nem is követi el a kezdők tipikus hibáit, hiába várok rá. Az látszik, hogy taktikailag nem elég tapasztalt: rengeteg az "üres" lépése, amikor nem tudván jobbat csak ide-oda pöckölgeti a saját játékosait. Egy ilyen teljesen ártatlan sziutációban visszafelé lép a térfelemen a felezővonal felé, de a fiú megszalad, és megüti az egyik csatáromat, aki félig már az ő térfelén áll. Nem vagyok nagyvonalú, elkérem a szabadot, berúgom, 1-0. Közben Laci vezet Árpi ellen, szép az élet pillanatnyilag én vagyok a verseny győztese. Ez sajnos majdnem visszaüt, annyira ideges vagyok, hogy elkezdek hibákat csinálni, amiket esetleg egy rutinosabb játékos jobban megbüntetne. Félidő itt 1-0, odaát Árpád egyenlít, 1-1. Még mindig jó vagyok, de már vékonyodik a jég... Ideges is vagyok: a második félidőben, a pálya mellé érkező Theodos Sanyi erős hümmögéssel konstatálja, hogy kihagyok egy üres kaput, hiába, nem bírok már koncentrálni. És vége!! Nem esett több gól sem itt, sem a másik pályán, megvan, NYERTEM!!!!!!!!!!!!!!!!!! 

A többiek is kitettek magukért: Sanyi a harmadik helyet húzza be szétlövéssel, Marci az utolsó fordulókra megtáltosodva 16 ponttal végzett, ami dobogóközeli eredmény, talán 5. hely. Miklós 13 pontot rakott össze, Gyula is szerzett hatot. És akkor pár szót a saját játékomról. Lehoztam egy teljes napot, 8 meccset 6-2-0-s rekorddal, azaz veretlen maradtam, és ikszem is csak kettő volt. Ez hárompontos rendszerben számolva 83,33%-os, kétpontosban még jobb, 87,5%-os teljesítmény! Egyetlen ellenfelem sem lőtt nekem egynél több gólt! Tudatosan játszva, beleerőltettem magam a sikerbe, és ezúttal még a szerencse is mellém állt. Plusz egy olyan sportszerű momentum részese lehettem, amit alighanem életem végéig nem felejtek el. Köszönet érte, Maczelka Árpád! Átmásztam a hullámvölgyeken, és eljutottam a csúcsra, a nap végére nem maradt bennem hiányérzet.

Egy dolog maradt még hátra, az eredményhirdetés. Általában nem szeretem ezeket a ceremóniákat, kicsit személytelenek, kicsit kötelességszerűek, tapsoljuk meg a győzteseket stb. Most azonban ez kicsit más: megjelenik Balázs özvegye, Dada, aki néhány megható szó után még egy rögtönzött büfét is elővarázsol a táskájából, illetve ő adja át a díjakat. Miután "lentről" megyünk felfelé, nekem nem kell sokat várnom, csak a harmadik helyre befutott Dobolyi Jani és az ezüstös Maczelka Árpi kapja meg előttem jutalmát, aztán én jövök: ölelés, érem, serleg, minden megvan. Már csak egy dolog hiányzik: fogom a kupát, elsétálok vele Balázs képéig, ami végig ott állt egy szál virág és egy mécses társaságában a színpadon. Leteszem egy percre a díjat a kép elé, és meghajtom a fejem. Talán még a szememet is megtörlöm. Hiányzol, Balázs.

 

2016. május 21., szombat

Vasba a bronzért

(Beszámoló az Újbuda Gombfoci csapatainak szerepléséről az NB3 selejtezőjében)


A modern kori asztali labdarúgás történetében eddig még soha nem látott eseményre került sor április 30-án: Szombathely első vidéki városként adott otthont a harmadosztályú csapatbajnokság selejtező körének. Erről a nagyon jó színvonalon megrendezett eseményről adnék rövid áttekintést úgy, hogy először a versenyről és az előkészületeinkről, majd a résztvevőkről ejtek pár szót, a két Újbuda-csapatról persze kissé részletesebben.
A verseny:
Amikor megjelent az idei versenynaptár, néhányan fanyalogtak, mások értetlenkedtek, hogy lehet NB3-as fordulót vidéken rendezni. Tény, hogy Vas megye székhelye elég távol esik az ország közepétől, vagy éppen a fővárostól, és ez meg is látszott a kissé foghíjas mezőnyön: végülis 9 csapat adta le nevezését. Ugyanakkor fontos tény, hogy ez semmilyen módon nem a szervezőket minősíti, hiszen ők mindent megtettek a rendezvény sikeréért. Az NB3 értelemszerűen kisebb presztízsű esemény, mint a felsőbb osztályok bajnokságai, ezért azt mindenki jobban meggondolja, hogy ha nem a szomszéd kerületbe kell utaznia, hanem több, mint 200 kilométert. Így aztán az egy Maroslele kivételével ez az esemény Dunántúl-Budapest összecsapássá minősült át, de több budapesti klub így sem képviseltette magát. Pedig mind a körülmények, mind a lebonyolítás szinte semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. Gyermekkorom egyik ismert helyszínén egy hatalmas hodálynyi sportcsarnokban zajlott a verseny, úgyhogy más gombfoci-rendezvényekkel szemben nem az volt a gond, hogyha előrehajoltunk egy szöglethez, akkor a mögöttünk lévő pályán játszó azt könnyen vehette szexuális jellegű felajánlkozásnak, hanem inkább az, hogy az ellőtt labdákért kilométereket kellett gyalogolni, mert nem volt senki és semmi, amiben elakadtak volna. Még az olyan "apróságokra" is jutott a figyelemből, hogy a csarnok (egyébként magasan lévő) ablakaira sötét függöny kerüljön, hogy a betűző fény még csak véletlenül se zavarja a játékot. És a járulékos szolgáltatások is nagyon rendben voltak: kis műsorfüzet került kiosztásra, amely előre tartalmazta nemcsak a sorsolást, hanem a pályabeosztást is, így senkit nemért meglepetésként a soron következő forduló, sőt taktikát is lehetett kialakítani, hogy mikor ki lépjen asztalhoz (már ha volt csereember). Na és persze itt voltak a vas megyei versenyek lassan szokásossá váló extrái, a szinte kimeríthetetlen ingyen enni- és innivalók. Egyetlen dologgal kapcsolatosan merült fel panasz, ahogy másokkal beszélgettem, ez pedig a pályák minősége volt. Igazából itt is nagyon változó véleményeket lehetett hallani a "rossz"-tól egészen a "kiváló"-ig. Az én alapélményem talán abban fogalmazható meg, hogy a szombathelyi pályák talán kissé "tompábbak" voltak, másként csúszott rajtuk a labda. Ugyanakkor az is igaz, hogy mind a 15 felrakott pálya egy alomból származott, egyformán viselkedtek, tehát ha valaki ráérzett, hogy mit kívánnak, abszolút nem volt lehetetlen jól játszani rajtuk.
Csapatok:
1/ Testvériség2 — Abszolút favoritként érkeztek, és hozták is a papírformát: egy kivételével összes meccsüket megnyerték, tőlük került ki a legjobb második táblás (Lukács L.-85,71%) és a legjobb negyedik ember (Kondor G.-80%) is. Mindezt úgy, hogy Koczor Jani és Réger Józsi nem játszottak életük csúcsformájában. Vitathatatlanul a  feljutás esélyesei is.
2/ Vasi GE1 — Ranglistapontok alapján nekik állt a második hely, azt be is húzták. Náluk játszott a legjobb első (Szirmay E.-87,5%) és harmadik táblás (Hicz A.-87,5%) is, ezek egyben a legjobb egyéni teljesítmények is. A Tesi még nagy falat volt nekik, ikszeltek az Újbuda 1-gyel, de a többi meccset hozták, ők is reménykedve várhatják a novembert.
3/ Újbuda1 — Ranglista-pontok alapján csak a  negyedik legerősebb csapat voltak, de nemcsak hogy odaértek a dobogóra, de egyetlenként végig veretlenek maradtak és szintén egyedüliként megverték a Tesit. Egységesek voltak, egy nagyon jó átlagszínvonalat tudtak hozni, mindig volt, aki megmentse a csapatot, ha másoknak gyengébben ment. Ha ezt át tudják menteni novemberre, nem esélytelenek.
     – Béres III Zoltán. Tulajdonképpen alig egy héttel a verseny előtt dőlt el, hogy ő is velünk tart. Az, hogy 30-ára virradóan éjszakai műszakban dolgozott, alighanem leginkább az első meccsen látszott meg, de aztán parádésan összekapta magát, a végére még Koczor Jani legyőzése is belefért. Reméljük, többször látjuk még őt újbudai színekben. (64,29%)
   – Béres II Zoltán. Fiához képest az apa szinte már régi bútordarab nálunk: a Jurcsik-emlékversenyen és a CSB-n is velünk gombozott. Zoli bá idén jó szezont fut, nemcsak ezeken a tornákon, hanem pl. a szigetszentmiklósi egyéni versenyen is kiemelkedően játszott. Jó formáját szerencsére ide is átmentette, a csapat egyik motorjának bizonyult. (75%)
    – Németh Antal. A tőle megszokott higgadt, de nagyon határozott stílusban játszotta végig a versenyt, teljesítményének értékét növeli, hogy veretlen maradt! (75%)
      – Benke Ádám. A tavalyi NB3-on Ádám első táblásként nem muzsikált valami fényesen, most azonban bizonyított: csereemberként is húzta a csapatot, amikor arra volt szükség. Ő is vereség nélkül játszotta végig a sorozatot. Ráadásul pedig a Tesi ellen beszállva a versenyen egyedüliként megverte Lukács Lacit! (70%)
4/ Sopron1 — Harmadik legerősebbként a ranglista alapján, valamint azzal, hogy tavalyról már volt Final Four-os rutinjuk, ők is az esélyesek közé tartoztak. Végül a négybe jutást csak az utolsó fordulóban tudták bebiztosítani, nem utolsósorban azért, ami eredetileg az erősségüknek tűnt: első táblájuk miatt. A szebb napjaiban ennél sokkal többre képes Füzy gyenge teljesítményét a két Böcskei próbálta ellensúlyozni példás családi összhangban (75-75%). Novemberben a feljutáshoz ennél többre lesz szükség!
5/ Újbuda2 — Ők is előre lopóztak egy helyet, hiszen hatodiknak voltak rangsorolva, ráadásul nem is kicsit maradtak el a mezőny előttük lévő tagjaitól. Így nézve szép teljesítmény, hogy az utolsó fordulóban még harcban voltak a negyedik helyért, de a Sopron1 túl nagy falatnak bizonyult. Mondhatni, ők lettek a legjobb gyenge csapat :). Az első gárdához hasonlóan a maguk szintjén hasonlóan egységesen, egymást segítve játszottak, de tőlük ennyire futotta.
      – Németh István E. Abszolút kiegyensúlyozott teljesítményt (50%) hozott az első táblán, ami az ellenfelek erősségét nézve akár még jó teljesítménynek is nevezhető.
    – Vargha Ákos. Ezen a versenyen nem ismert kompromisszumot: vagy nyert, vagy kikapott. Miután ezt a kettőt szerencsére egyforma arányban tette, így ő is egy jó, 50%-os teljesítménnyel végzett.
   – Szirtes András. Inkább a végére lendült bele, de kicsit több szerencsével a mostani teljesítményénél (35,71%) több is összejöhetett volna neki, ami jobban meg is felelt volna a tudásának.
      – Polgár Ferenc. Példamutató lelkesedése ezúttal is doppingolta a többieket. Ha nem kellett volna ennyi edzést kihagynia, mint a verseny előtti időszakban, akkor ő is többet hozhatott volna, mint a 25%-ot jelentő három pont. Egyetlen győzelmét azonban remekül időzítette: a két pont nélkülözhetetlen volt a Maroslele elleni győzelemhez.
6/ Vasi GE3 — a ponterő-index szerint nekik kellett volna az utolsó helyen végezniük, hiszen alig több mint 9 ponttal indultak neki a nagy kalandnak. Ehhez képest Illés Péter az első táblán 50%-ot hozott, Benyák András pedig a második táblán vitézkedve 31,25%-ig jutott, de még a két ifi versenyző sem maradt pont nélkül.
7/ Vasi GE2 — nekik nem sok minden jött össze ezen a versenyen. Hiába voltak elvileg erősek az első táblán, nem igazán jött ki a lépés sem Anglernek, sem a csapatnak.
8/ Sopron2 — náluk is hasonló volt  a helyzet: erős első tábla, kevésbé combos 2-3. pályák. Azzal a különbséggel, hogy Csorba Gábor itt egy egészen jó teljesítményt tett le (56,25%) a gombfoci-asztalra, de ez önmagában kevés volt. Azért még érdemes megemlíteni, hogy náluk játszotta mezőny legfiatalabb versenyzője, Kámán Attila személyében.
9/ Maroslele — az egyetlen Budapestnél messzebbről érkezett csapat voltak. Igazi játékszeretetről tanúbizonyságot téve vállalták az oda-vissza több, mint 800 km-es utat, ráadásul félig-meddig illegálisan megszökve:). Lelkes és sportszerű csapatot ismerhettünk meg személyükben, kár hogy a kötelezettségeik miatt idő előtt távozniuk kellett, így nemcsak ők nem kerülhettek reális helyre, hanem másoknak is pontokat ajándékoztak.
Szubjektív értékelés:
Mint minden csapatverseny előtt, ezúttal is hatalmas lutri zajlott, amely a "ki jön?" és az "aki jön, az hol játsszon?" fő kérdései körül forgott. Volt olyan pillanat, amikor úgy tűnt, hogy 5 újbudai versenyző (Béres Zoli bát is beleszámítva) mellett tavalyhoz hasonlóan idén is rá leszünk szorulva a Sopron segítségére egy kölcsönjátékos formájában. (Azt, hogy ezt készségesen felajánlották, ezúton is köszönjük nekik!) Ehhez képest az, hogy végül is nyolcan tudtunk útra kelni Szombathely felé, már önmagában hatalmas győzelemnek számít. A csapat-összeállítás külső szemlélő számára akár úgy is tűnhet, hogy mechanikus meló volt: a négy magasabb pontszámú játszott az első csapatban, a négy gyengébb meg a másodikban. A nevezések után felvetődött a MALSZ-fórumon, hogy miért nem játszom az első csapatban. Őszintén szólva, úgy éreztem, hogy jelenlegi formámban még csereként sem tudnék hasznára lenni a feljutásért küzdő csapatnak. A szigetszentmiklósi versenyen jól szereplő Vargha Ákost is jobb megoldásnak tartottam volna erre a helyre, de a nagyobb versenyrutin végülis Benke Ádi mellett döntött – mint utólag kiderült, helyesen, bár Ákos is nagyon szépen helytállt második táblásként.
Végezetül két olyan dolgot szeretnék kiemelni, amelyekről fentebb már volt szó, de személyes élményként is meghatározók voltak.Egyrészt a profi versenyrendezés által biztosított komfortérzet volt az egyik. A másik a maroslelei csapat hihetetlen fanatizmusa, amellyel bevállalták az utat az ország egyik sarkából a másikba, csak azért, hogy egyáltalán nem kipihenten, és ezzel kevésbé esélyesen lejátszhassanak néhány meccset. Azok a versenyzők,akik ellen pályához léptem, már régebbi ismerőseim voltak, Martonosi Ádám személyében azonban egy új versenyzőtársat ismertem meg, akinek sportszerű és lelkes hozzáállása is igazán pozitív élményt jelentett.
És legvégül pedig el szeretném mondani, hogy nagyon jó érzés volt egy sikeresen szereplő csapat tagjának, vezetőjének lenni, erőt meríteni az eredményekből, és túllendülni a hullámvölgyeken.
Köszönet ezért minden csapattársamnak!!!