Szomorú apropóból gyűlt össze a kis újbudai csapat (5 fő: Erdőteleki Miklós, Németh István Emánuel, Szabó Márton, Szick Gyula és Theodos Sándor) az év első versenyére, ahol egyáltalán elindultunk: egykori elnökünkre, Szili Balázsra emlékezve álltunk asztalhoz. Balázst sokan sokféle arcáról és tevékenységéről ismertük, de az biztos, hogy rengeteget tett a gombozás ügyéért, a mi klubunk indulását is segítette többféle módon is.
A kétnapos torna szombati részében nyílt kategóriás verseny zajlott; erről kevés jót mondhatok, én a 4 pontommal még a csapat jobbik feléhez tartoztam. De persze nekünk inkább eleve a másnapi, kategóriás versenyekben látszott több esély, ott próbáltam meg én is helyt állni. A tudatos felkészülés jegyében megnéztem a MALSZ facebook-oldalán közzétett sorsolást, próbáltam magamban kitalálni, hogy ki ellen lehet esélyem, melyik meccset kellene hozni, hol lehet elég az iksz, stb. Optimista megközelítésben kinézett egy dobogó: Váradi Laci és Maczelka Árpi mögött a harmadik legtöbb ponttal álló versenyzőként léptem sorompóba, és nem volt a mezőnyben a 8 leendő ellenfelem közül olyan (kivéve természetesen azt a kettőt, akivel még nem játszottam), akit már ne vertem volna meg. De másik oldalról nézve akár óvatos is lehettem volna: Szick Gyula kivételével már mindenki vert meg, egyikük-másikuk akár csúnyán is. Én magamban azt gondoltam, hogyha sikerül elkerülnöm a második-harmadik forduló környéki szinte már megszokott lefagyást-leblokkolást, akkor bármi lehet, talán még a győzelemért is harcban lehetek.
A nap kezdetén máris egy apró meglepetéssel indítunk: az általam látott és kiírt sorsolás a feje tetejére állt szó szerint. Akire a szombat esti stratégiám szerint az első ellenfelemként számítottam, az került a sor végére, és viszont: a reménybeli utolsóval kezdtem meg a szereplést. Bőven lehet, hogy én néztem be valamit, és tulajdonképpen a meglepetésen kívül másra nem panaszkodhattam: így fokozatosan nehezedő meccsek vártak rám, az utolsó fordulóbeli ellenfelemet, Nagy Robit kivéve.
Az 1. fordulóban Szick Gyulával, klubtársammal kerültem össze. Próbálok nem könnyelműsködni, komolyan venni a meccset, hogy jól induljon a nap. Nem játszom jól, de sima 4-1 a vége.
2. kanyar, amitől előzőleg tartottam, ráadásul egy ismeretlen ellenfél ellen. Krejcik Peti szimpatikus srác, intelligens játékkal. Próbálunk közben kommunikálni is: arra panaszkodik, hogy Kolozsváron, ahol él szinte nincs is játszópartnere, csak egyedül tud gyakorolni. Ez nem nagyon látszik az első pár megmozdulásán: a kezdésem után kiszorított helyzetből előreteker egy gyönyörű szektort a félvonal környékére, azt gond nélkül tovább taj támadóba, és be is vágja, 0-1. Minden adott az összeomláshoz, de megpróbálok fogcsikorgatva felállni. Támadok, támadgatok, Peti hibázgat, én is, de egyik sem tragikusan nagy. Aztán olyan 3-4 perccel a vége előtt megpróbál átrúgni egy labdát a saját bal oldalán, ami visszapattan kb. a 16-osa bal szélének vonalába a térfél közepére. Nekem a félvonal táján ott ácsorog a jobbszélsőm, akár még helyzenek is mondhatnám, de nyomás alatt pont ezeket szoktam kihagyni, pláne, hogy emeletessel kell megküldeni. Nekifeszülök, elrúgom, gyönyörű nagy gól! Úgy látszik, ez viszont mindent ki is vett belőlem, marad az 1-1. Odasandítok a többiekre: Laci máris előttem, 6 ponttal, két győzelemmel, Árpi viszont rögtön a legelején leikszelt a sötét ló Nagy Róberttel. Közben Theodos Sanyi a haramadosztályban egy győzelem-egy zakóval áll. Nálunk, eggyel lejjebb Marci és Miki 3-3 pont, Gyula pont nélkül.
És a harmadik körben pont Erdőteleki Miki jön szembe. Ranglistapontok alapján elvileg én vagyok az erősebb, de két hete nagyon csúnyán elvert, az a 0-6 az én Irapuatom... Próbálok koncentrálni, és dominálni a játékot, és csodák csodájára ez sikerül is, sima 3-0 ide. Kicsit fellélegzek, a kritikus első 3 meccs után 7 pontom van, ami nem rossz, bár az iksz miatt van egy kis rossz érzésem.
A negyedik fordulóbeli ellenfelem, Dobolyi "Mikulás" János, aki idegesítően kiszámíthatatlan: hol hihetetlenül szép, technikás megmozdulásokkal operál, hol még nálam is gyengébb játékra is képes. Nem akarom hagyni az előbbi opciót, próbálok nyomni keményen. Jani ugyan nem omlik össze, de lehozom 2-0-ra a meccset, 10 pontnál járok.
5. forduló: újabb klubtárs, Szabó Marci. Szombat este úgy kalkuláltam, hogy ez a meccs lesz a vízválasztó: ha jól jövök ki a Váradi Laci és a Maczelka Árpi elleni meccsből, és Marci ellen is értelmezhető eredményt érek el, akkor bármi lehet a további gyengébb ellenfelek ellen. Ez a határ-effektus a fejreállt sorsolás után is megmaradt, csak most épp az a tét, hogy ne ponthátrányból fussak neki a két erős meccsnek. Marci szinte minden meccsünk előtt elmondja, hogy mennyire kiegyenlített a mérlegünk egymás ellen, ami szép is, de nekem most egy iksz kevés lenne. Szerencsére Marci is görcsöl, vagy csak én kezdek javulni. Szektorozok, bónuszban az ellenfél is hibázik, sima 3-0 a vége, de akár még több is benne lehetett volna.
Hatodik forduló: miután kilenc induló van, egyet mindenki pihen, nekem ez mostanra jön ki, láblógatás. Akár elégedett is lehetnék, beírhatok 3 pontot a semmiért, máris 16-nál járok, és miután Váradi úr is kihozott egy meccset döntetlenre, így a forduló után hárman vagyunk egyforma ponttal az élen vele meg Árpival. Közben Sanyi szép csendesen az élen végez a harmadosztály (6 fő) alapkörében, ha úgy vesszük, ő a bajnok, csak sajna itt még keresztbejátszás és döntő is van a pakliban. Marci 7, Miki 6 és Gyula 5 ponttal áll ezután a kanyar után.
És eljött a 7. kör, az "igazság pillanata": az asztal túlsó végéből Maczelka Árpi mosolyog rám. Mindketten érezzük: ez döntő fontosságú meccs lesz a végső helyezések szempontjából. Ezt alighanem Szegedi Bandi is tudja, aki már nem nagyon érintett a haramdosztályban, ezért odaáll kibicelni az asztal mellé. Kicsit aggódom, hogy pont egy ilyen meccs előtt estem ki a ritmusból a pihenős kanyar miatt, de spannolom magam a meccs fontosságával. Árpival újabban legendásan szar meccseket játszunk versenyeken, tartunk egymástól, most is küszködünk, mint malac a jégen. Próbálom nem hagyni, hogy játsszon, és rámenni arra, amire ép ésszel rá lehet még menni. Egy ilyen akció után gyönyörű "szektort" adok a jobbszélsőmnek. "Kapura!!!" ordítom, hogy a környező lakótelepi házakban leesnek a képek a falról. Árpád engedelmesen el is kezdi helyezgetni a kapusát, bennem azonban elkezd mocorogni a kisördög, a mérőért nyúlok. Maroslelei barátom megpróbál lebeszélni: "áááá, megvan ez!", de én nem hagyom magam, rámérek. És hosszú! Isten veled vezetés! Játszunk tovább, nem találjuk a fogást a másikon. Egész a második félidő utolsó perceiig, amikor ezúttal a bal szélen tolok be egy támadót a csatár elé. Az időközben visszaakasztott képek ismét leesnek a falról, nyilván. Veszek egy mély levegőt, ránézek a szektorra: a csatár mellé felcsúszott a gólpasszt adó játékos, emeletes lesz belőle. A labda a rövidre néz, vagy talán minimálisan amellé. "Nem szabad fölé lőni!" villan belém, és megcélzom a hosszút, majd még egy kicsit kijjebb húzom. Nekihúzakodok és ellövöm. A labda gyönyörűen repül a hosszú felső felé, odaér, ott csinál valamit, majd a felső lécre, onnan aztán keresztbe pattan, és megáll a gólvonalon. Döbbenten emelem fel a fejem Árpira és Szegedi Bandira. Az előbbi némi tanácstalankodás után kapufára szavaz (én nem hallottam, hogy a léc csendült volna), Bandi azonban határozottan a gól mellett foglal állást. (Kétségtelenül van egy vastag, rugalmas gumirozás ezeken a kapukon belül, amik egy jó erővel meglőtt labdát kipattinthatnak jó messzire, vagy nekivághatják a felső lécnek.) Felajánlom az ifjabb Maczelkának, hogy sorsoljunk, ha labdát talál, akkor ő lép, ha nem, akkor középkezdés. De most már megmakacsolja magát, mindenáron közepet akar kezdeni. Hagyom. Közben a másik pályán Váradi Laci összeomlik Szabó Marci ellen, magabiztosan halad a vereség felé. Kb. másfél perccel a vége előtt tehát úgy tűnik, hogy megnyertem a tornát, mert ha Lacitól ki is kapok a következő fordulóban, de Nagy Robit megverem a végén, akkor Árpádot mindenképpen megelőzöm egymás ellenivel. Közben érkezik egy labda a 16-osomon belülre. Nincs belőle épp nagy helyzet, de akár meg is lehet próbálni a jobbszélsőt, hátha. És ez most nemcsak a szokásos felelőtlen idiotizmus, hanem úgy gondolom, ennyivel tartozom is Árpinak, hogy nem nyelem le a labdát. És jól is éreztem: a kapusjáték sosem volt az erősségem, most is félrecsúszik annyival a labda, hogy a szélső nem a belső oldalon veszi maga elé, hanem kívülre pattan. Úgy látom, nincs nagy baj, a labdából csak kb. a fele-harmada lóg ki, ráadásul a vonalnál nincs csatár, kb. a félpálya közepénél ácsorog egy játékos az oldalvonal mellett. Árpi vele megy neki a lövésnek, amit hihetetlen pontossággal, szépen eltalálva laposan csúsztat az üres kapuba, 1-1. És ekkor elhangzik a torna, sőt talán egész gombozó pályafutásom leghihetetlenebb mondata:
"-Nem akarsz mégis 1-0-át bediktálni?" - kérdezi halálosan komoly arccal maroslelei játszótársam. Magyarán önként és "dalolva" lemondana az aranyéremről, csak azért, mert úgy gondolja, hogy nem kellett volna oda rúgnom a labdát, ahova, de közben eszébe sem jut, hogy az én gólom sem volt egyértelmű. Megpróbálok levegőhöz jutni, gondolatban kiosztok egy fair play-díjat, megjegyzem magamban sokadjára, hogy ezért érdemes a legalsó kategóriában gombozni, aztán fennhangon kedvesen elküldöm Árpádot melegebb éghajlatra. Iksz a vége.
Váradi Laci stabilan megtartotta a zakót, így Árpáddal ketten vezetjük a versengést 17-17 ponttal, Laci 16 pontos. Még bármi lehet. Közben Sanyi egy iksszel és egy zakóval elbukja a Marschal Pisti elleni elődöntő két meccsét (persze az alapkörben még ő nyert, de ez most már nem számít), a harmadik helyért játszik majd Szappival. Közben Marci 10, Miki 7, Gyula 6 ponttal áll.
Jön az utolsó előtti, 8. kör, Váradi Laci ellen. Neki az előző vereség miatt mindenképpen győznie kellene, de igazából nekem sem jó az iksz, mert Árpi pihen, fix 3 pont neki, szóval, ha nem nyerek, ponthátrányba kerülök. Laci kezd, jó helyre rúgja a labdát a jobbhátvéd mellé-mögé. Egy közelséggel kínlódva összezárok. Váradi úr nem hiába régi motoros, egyből leveszi, hogy ha én kinyitok, megjátszhatom a jobbszélsőmet, ezért a kezdéskor még hátrábbb álló játékosát szépen betolja az enyém mellé, sőt, hogy a más szögből érkező labdákat is fogja, egy kicsit még előbb is áll meg a védő. És akkor valami történik: elkezdek játszani. Nyitok, szektor. Fel a labda az egyik jobboldali középpályásnak, szektor. Tovább az egyik csatárnak, aki a középkör mellett kicsit hátrább áll, szektor szinte egyenes iránnyal. Laci már érzi, hogy baj lehet, én megpróbálom elhessegetni a "jajistenem, ebből támadót lehet adni, mi lesz most!?"-érzést. Megnézem, lehúzom a pálcát, a labda gyönyörűen elhalad ott, ahol Laci hátvédje állna, ha nem rakta volna előrébb, és blazírt pofával megáll egy taj támadószektorban. Ez is emeletes, de ki nem szarja le? Bevágom, 1-0, a lakástulajdonosok végleg feladják, hogy a képek valaha is tartósan visszakerüljenek a falakra. Játszunk tovább, nekem már nem annyira sürgős, igyekszem már az ellenfél térfelén kellemetlenkedni, megakadályozni az építkezést. Egy ilyen alkalommal odaállok egy bezárt sziutációhoz, hogy ne lehessen jól nyitni. Laci, akinek már sürgősebb, kockáztat: oldalról, egy harmadik játékossal próbál meg előre, a félvonalhoz rögtön támadószektort adni. A labda biztató irányba is indul, csak éppen lefékez egy rendes támadószektornyi távolságban az én egyik csatárom előtt. Köszönöm, belövöm, 2-0. Ha eddig öltem az időt, tördeltem a játékot, most még jobban. Végülis kisütött rám a nap: ha itt nyerek, akkor másodiknál rosszabb már nem lehetek, hiszen épp az üldözőt verem, lesz 4 pont fórom. Csordogál is a meccs, Lacit szemmel láthatólag megfogta a két gól, kínlódik, nem sok minden sikerül neki. Aztán egyszer csak mégis: egy reménytelennek látszó helyzetből okos passz az egyik csatárnak, azért látszik, hogy Laci tud valamit, ha itt most nem is jött ki neki a lépés. Nézegetem a szektort: megpróbálom szuggerálni magamnak, hogy a kapu nagy része takarva van, csak a rövidre lehet lőni, azt is emeletessel kell, nem olyan egyszerű ez. Mire kezdeném elhinni, Laci már meg is oldja, hibátlanul: 2-1. Küldök neki egy fényképet a labdáról, mert élőben többet nem látja, az tuti. Így is lesz, vége, megvan az ezüst!
Jön az utolsó forduló, Németh - Nagy Róbert és Váradi - Maczelka párosításokkal. Árpival 20-20 ponttal állunk, a feladvány egyszerű: eggyel több pontot kell szerezzek, mint ő, hiszen az egymás ellenink iksz volt, és a fene akarja a gólkülönbségre hagyni a döntést. Magamnak nagyképűen beírom a három pontot az ismeretlen Nagy Róbert ellen, aki eddig nem nagyon sok pontot termelt, bár épp Árpádtól pl. elvett egyet. De vajon mire lesz képes Laci, fel tud-e állni két vereség után legalább egy döntetlenre? Próbálok a saját meccsemre koncentrálni, de rengeteget nézek Robi háta mögé, ahol a szomszéd pályán zajlik Árpiék meccse. Róbert egyébként saját bevallása szerint nem teljesen zöldfülű: Krejcik Peti barátjaként néha együtt játszanak. Nem is követi el a kezdők tipikus hibáit, hiába várok rá. Az látszik, hogy taktikailag nem elég tapasztalt: rengeteg az "üres" lépése, amikor nem tudván jobbat csak ide-oda pöckölgeti a saját játékosait. Egy ilyen teljesen ártatlan sziutációban visszafelé lép a térfelemen a felezővonal felé, de a fiú megszalad, és megüti az egyik csatáromat, aki félig már az ő térfelén áll. Nem vagyok nagyvonalú, elkérem a szabadot, berúgom, 1-0. Közben Laci vezet Árpi ellen, szép az élet pillanatnyilag én vagyok a verseny győztese. Ez sajnos majdnem visszaüt, annyira ideges vagyok, hogy elkezdek hibákat csinálni, amiket esetleg egy rutinosabb játékos jobban megbüntetne. Félidő itt 1-0, odaát Árpád egyenlít, 1-1. Még mindig jó vagyok, de már vékonyodik a jég... Ideges is vagyok: a második félidőben, a pálya mellé érkező Theodos Sanyi erős hümmögéssel konstatálja, hogy kihagyok egy üres kaput, hiába, nem bírok már koncentrálni. És vége!! Nem esett több gól sem itt, sem a másik pályán, megvan, NYERTEM!!!!!!!!!!!!!!!!!!
A többiek is kitettek magukért: Sanyi a harmadik helyet húzza be szétlövéssel, Marci az utolsó fordulókra megtáltosodva 16 ponttal végzett, ami dobogóközeli eredmény, talán 5. hely. Miklós 13 pontot rakott össze, Gyula is szerzett hatot. És akkor pár szót a saját játékomról. Lehoztam egy teljes napot, 8 meccset 6-2-0-s rekorddal, azaz veretlen maradtam, és ikszem is csak kettő volt. Ez hárompontos rendszerben számolva 83,33%-os, kétpontosban még jobb, 87,5%-os teljesítmény! Egyetlen ellenfelem sem lőtt nekem egynél több gólt! Tudatosan játszva, beleerőltettem magam a sikerbe, és ezúttal még a szerencse is mellém állt. Plusz egy olyan sportszerű momentum részese lehettem, amit alighanem életem végéig nem felejtek el. Köszönet érte, Maczelka Árpád! Átmásztam a hullámvölgyeken, és eljutottam a csúcsra, a nap végére nem maradt bennem hiányérzet.
Egy dolog maradt még hátra, az eredményhirdetés. Általában nem szeretem ezeket a ceremóniákat, kicsit személytelenek, kicsit kötelességszerűek, tapsoljuk meg a győzteseket stb. Most azonban ez kicsit más: megjelenik Balázs özvegye, Dada, aki néhány megható szó után még egy rögtönzött büfét is elővarázsol a táskájából, illetve ő adja át a díjakat. Miután "lentről" megyünk felfelé, nekem nem kell sokat várnom, csak a harmadik helyre befutott Dobolyi Jani és az ezüstös Maczelka Árpi kapja meg előttem jutalmát, aztán én jövök: ölelés, érem, serleg, minden megvan. Már csak egy dolog hiányzik: fogom a kupát, elsétálok vele Balázs képéig, ami végig ott állt egy szál virág és egy mécses társaságában a színpadon. Leteszem egy percre a díjat a kép elé, és meghajtom a fejem. Talán még a szememet is megtörlöm. Hiányzol, Balázs.
