Vasba a bronzért

(Beszámoló az Újbuda Gombfoci csapatainak szerepléséről az NB3 selejtezőjében)

A modern kori asztali labdarúgás történetében eddig még soha nem látott eseményre került sor április 30-án: Szombathely első vidéki városként adott otthont a harmadosztályú csapatbajnokság selejtező körének. Erről a nagyon jó színvonalon megrendezett eseményről adnék rövid áttekintést úgy, hogy először a versenyről és az előkészületeinkről, majd a résztvevőkről ejtek pár szót, a két Újbuda-csapatról persze kissé részletesebben.

A verseny:
Amikor megjelent az idei versenynaptár, néhányan fanyalogtak, mások értetlenkedtek, hogy lehet NB3-as fordulót vidéken rendezni. Tény, hogy Vas megye székhelye elég távol esik az ország közepétől, vagy éppen a fővárostól, és ez meg is látszott a kissé foghíjas mezőnyön: végülis 9 csapat adta le nevezését. Ugyanakkor fontos tény, hogy ez semmilyen módon nem a szervezőket minősíti, hiszen ők mindent megtettek a rendezvény sikeréért. Az NB3 értelemszerűen kisebb presztízsű esemény, mint a felsőbb osztályok bajnokságai, ezért azt mindenki jobban meggondolja, hogy ha nem a szomszéd kerületbe kell utaznia, hanem több, mint 200 kilométert. Így aztán az egy Maroslele kivételével ez az esemény Dunántúl-Budapest összecsapássá minősült át, de több budapesti klub így sem képviseltette magát. Pedig mind a körülmények, mind a lebonyolítás szinte semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. Gyermekkorom egyik ismert helyszínén egy hatalmas hodálynyi sportcsarnokban zajlott a verseny, úgyhogy más gombfoci-rendezvényekkel szemben nem az volt a gond, hogyha előrehajoltunk egy szöglethez, akkor a mögöttünk lévő pályán játszó azt könnyen vehette szexuális jellegű felajánlkozásnak, hanem inkább az, hogy az ellőtt labdákért kilométereket kellett gyalogolni, mert nem volt senki és semmi, amiben elakadtak volna. Még az olyan "apróságokra" is jutott a figyelemből, hogy a csarnok (egyébként magasan lévő) ablakaira sötét függöny kerüljön, hogy a betűző fény még csak véletlenül se zavarja a játékot. És a járulékos szolgáltatások is nagyon rendben voltak: kis műsorfüzet került kiosztásra, amely előre tartalmazta nemcsak a sorsolást, hanem a pályabeosztást is, így senkit nemért meglepetésként a soron következő forduló, sőt taktikát is lehetett kialakítani, hogy mikor ki lépjen asztalhoz (már ha volt csereember). Na és persze itt voltak a vas megyei versenyek lassan szokásossá váló extrái, a szinte kimeríthetetlen ingyen enni- és innivalók. Egyetlen dologgal kapcsolatosan merült fel panasz, ahogy másokkal beszélgettem, ez pedig a pályák minősége volt. Igazából itt is nagyon változó véleményeket lehetett hallani a "rossz"-tól egészen a "kiváló"-ig. Az én alapélményem talán abban fogalmazható meg, hogy a szombathelyi pályák talán kissé "tompábbak" voltak, másként csúszott rajtuk a labda. Ugyanakkor az is igaz, hogy mind a 15 felrakott pálya egy alomból származott, egyformán viselkedtek, tehát ha valaki ráérzett, hogy mit kívánnak, abszolút nem volt lehetetlen jól játszani rajtuk.
Csapatok:
1/ Testvériség2 — Abszolút favoritként érkeztek, és hozták is a papírformát: egy kivételével összes meccsüket megnyerték, tőlük került ki a legjobb második táblás (Lukács L.-85,71%) és a legjobb negyedik ember (Kondor G.-80%) is. Mindezt úgy, hogy Koczor Jani és Réger Józsi nem játszottak életük csúcsformájában. Vitathatatlanul a  feljutás esélyesei is.
2/ Vasi GE1 — Ranglistapontok alapján nekik állt a második hely, azt be is húzták. Náluk játszott a legjobb első (Szirmay E.-87,5%) és harmadik táblás (Hicz A.-87,5%) is, ezek egyben a legjobb egyéni teljesítmények is. A Tesi még nagy falat volt nekik, ikszeltek az Újbuda 1-gyel, de a többi meccset hozták, ők is reménykedve várhatják a novembert.
3/ Újbuda1 — Ranglista-pontok alapján csak a  negyedik legerősebb csapat voltak, de nemcsak hogy odaértek a dobogóra, de egyetlenként végig veretlenek maradtak és szintén egyedüliként megverték a Tesit. Egységesek voltak, egy nagyon jó átlagszínvonalat tudtak hozni, mindig volt, aki megmentse a csapatot, ha másoknak gyengébben ment. Ha ezt át tudják menteni novemberre, nem esélytelenek.
     – Béres III Zoltán. Tulajdonképpen alig egy héttel a verseny előtt dőlt el, hogy ő is velünk tart. Az, hogy 30-ára virradóan éjszakai műszakban dolgozott, alighanem leginkább az első meccsen látszott meg, de aztán parádésan összekapta magát, a végére még Koczor Jani legyőzése is belefért. Reméljük, többször látjuk még őt újbudai színekben. (64,29%)
   – Béres II Zoltán. Fiához képest az apa szinte már régi bútordarab nálunk: a Jurcsik-emlékversenyen és a CSB-n is velünk gombozott. Zoli bá idén jó szezont fut, nemcsak ezeken a tornákon, hanem pl. a szigetszentmiklósi egyéni versenyen is kiemelkedően játszott. Jó formáját szerencsére ide is átmentette, a csapat egyik motorjának bizonyult. (75%)
    – Németh Antal. A tőle megszokott higgadt, de nagyon határozott stílusban játszotta végig a versenyt, teljesítményének értékét növeli, hogy veretlen maradt! (75%)
      – Benke Ádám. A tavalyi NB3-on Ádám első táblásként nem muzsikált valami fényesen, most azonban bizonyított: csereemberként is húzta a csapatot, amikor arra volt szükség. Ő is vereség nélkül játszotta végig a sorozatot. Ráadásul pedig a Tesi ellen beszállva a versenyen egyedüliként megverte Lukács Lacit! (70%)
4/ Sopron1 — Harmadik legerősebbként a ranglista alapján, valamint azzal, hogy tavalyról már volt Final Four-os rutinjuk, ők is az esélyesek közé tartoztak. Végül a négybe jutást csak az utolsó fordulóban tudták bebiztosítani, nem utolsósorban azért, ami eredetileg az erősségüknek tűnt: első táblájuk miatt. A szebb napjaiban ennél sokkal többre képes Füzy gyenge teljesítményét a két Böcskei próbálta ellensúlyozni példás családi összhangban (75-75%). Novemberben a feljutáshoz ennél többre lesz szükség!
5/ Újbuda2 — Ők is előre lopóztak egy helyet, hiszen hatodiknak voltak rangsorolva, ráadásul nem is kicsit maradtak el a mezőny előttük lévő tagjaitól. Így nézve szép teljesítmény, hogy az utolsó fordulóban még harcban voltak a negyedik helyért, de a Sopron1 túl nagy falatnak bizonyult. Mondhatni, ők lettek a legjobb gyenge csapat :). Az első gárdához hasonlóan a maguk szintjén hasonlóan egységesen, egymást segítve játszottak, de tőlük ennyire futotta.
      – Németh István E. Abszolút kiegyensúlyozott teljesítményt (50%) hozott az első táblán, ami az ellenfelek erősségét nézve akár még jó teljesítménynek is nevezhető.
    – Vargha Ákos. Ezen a versenyen nem ismert kompromisszumot: vagy nyert, vagy kikapott. Miután ezt a kettőt szerencsére egyforma arányban tette, így ő is egy jó, 50%-os teljesítménnyel végzett.
   – Szirtes András. Inkább a végére lendült bele, de kicsit több szerencsével a mostani teljesítményénél (35,71%) több is összejöhetett volna neki, ami jobban meg is felelt volna a tudásának.
      – Polgár Ferenc. Példamutató lelkesedése ezúttal is doppingolta a többieket. Ha nem kellett volna ennyi edzést kihagynia, mint a verseny előtti időszakban, akkor ő is többet hozhatott volna, mint a 25%-ot jelentő három pont. Egyetlen győzelmét azonban remekül időzítette: a két pont nélkülözhetetlen volt a Maroslele elleni győzelemhez.
6/ Vasi GE3 — a ponterő-index szerint nekik kellett volna az utolsó helyen végezniük, hiszen alig több mint 9 ponttal indultak neki a nagy kalandnak. Ehhez képest Illés Péter az első táblán 50%-ot hozott, Benyák András pedig a második táblán vitézkedve 31,25%-ig jutott, de még a két ifi versenyző sem maradt pont nélkül.
7/ Vasi GE2 — nekik nem sok minden jött össze ezen a versenyen. Hiába voltak elvileg erősek az első táblán, nem igazán jött ki a lépés sem Anglernek, sem a csapatnak.
8/ Sopron2 — náluk is hasonló volt  a helyzet: erős első tábla, kevésbé combos 2-3. pályák. Azzal a különbséggel, hogy Csorba Gábor itt egy egészen jó teljesítményt tett le (56,25%) a gombfoci-asztalra, de ez önmagában kevés volt. Azért még érdemes megemlíteni, hogy náluk játszotta mezőny legfiatalabb versenyzője, Kámán Attila személyében.
9/ Maroslele — az egyetlen Budapestnél messzebbről érkezett csapat voltak. Igazi játékszeretetről tanúbizonyságot téve vállalták az oda-vissza több, mint 800 km-es utat, ráadásul félig-meddig illegálisan megszökve:). Lelkes és sportszerű csapatot ismerhettünk meg személyükben, kár hogy a kötelezettségeik miatt idő előtt távozniuk kellett, így nemcsak ők nem kerülhettek reális helyre, hanem másoknak is pontokat ajándékoztak.
Szubjektív értékelés:
Mint minden csapatverseny előtt, ezúttal is hatalmas lutri zajlott, amely a "ki jön?" és az "aki jön, az hol játsszon?" fő kérdései körül forgott. Volt olyan pillanat, amikor úgy tűnt, hogy 5 újbudai versenyző (Béres Zoli bát is beleszámítva) mellett tavalyhoz hasonlóan idén is rá leszünk szorulva a Sopron segítségére egy kölcsönjátékos formájában. (Azt, hogy ezt készségesen felajánlották, ezúton is köszönjük nekik!) Ehhez képest az, hogy végül is nyolcan tudtunk útra kelni Szombathely felé, már önmagában hatalmas győzelemnek számít. A csapat-összeállítás külső szemlélő számára akár úgy is tűnhet, hogy mechanikus meló volt: a négy magasabb pontszámú játszott az első csapatban, a négy gyengébb meg a másodikban. A nevezések után felvetődött a MALSZ-fórumon, hogy miért nem játszom az első csapatban. Őszintén szólva, úgy éreztem, hogy jelenlegi formámban még csereként sem tudnék hasznára lenni a feljutásért küzdő csapatnak. A szigetszentmiklósi versenyen jól szereplő Vargha Ákost is jobb megoldásnak tartottam volna erre a helyre, de a nagyobb versenyrutin végülis Benke Ádi mellett döntött – mint utólag kiderült, helyesen, bár Ákos is nagyon szépen helytállt második táblásként.
Végezetül két olyan dolgot szeretnék kiemelni, amelyekről fentebb már volt szó, de személyes élményként is meghatározók voltak.Egyrészt a profi versenyrendezés által biztosított komfortérzet volt az egyik. A másik a maroslelei csapat hihetetlen fanatizmusa, amellyel bevállalták az utat az ország egyik sarkából a másikba, csak azért, hogy egyáltalán nem kipihenten, és ezzel kevésbé esélyesen lejátszhassanak néhány meccset. Azok a versenyzők,akik ellen pályához léptem, már régebbi ismerőseim voltak, Martonosi Ádám személyében azonban egy új versenyzőtársat ismertem meg, akinek sportszerű és lelkes hozzáállása is igazán pozitív élményt jelentett.
És legvégül pedig el szeretném mondani, hogy nagyon jó érzés volt egy sikeresen szereplő csapat tagjának, vezetőjének lenni, erőt meríteni az eredményekből, és túllendülni a hullámvölgyeken.
Köszönet ezért minden csapattársamnak!!!
   

"Az a csatár ott lesen áll!!!" (Látogatóban Pali bácsinál)

Jó erős fél éve is volt már annak, hogy valamelyik pénteki játéknapunkon egy idősebb úr is betéblábolt a Malom helyiségébe. Elég körülményesen ecsetelve előadta, hogy van neki otthon egy pályája — ekkor azt hittem, eladásra kínálja fel. Aztán szép lassan kikerekedett a kép: hallott ezekről a gombfocistákról (ekkor még viszonylag újak voltunk Újbudán, a Malomban), és ő maga is gombfocizik egy jó darab ideje. Ezt viszont egy abszolút kis (2 fős) baráti társaság egyik tagjaként teszi. De ami a lényeg: barátjával kialakítottak egy teljesen egyedi szabályrendszert, és aszerint vívják találkozóikat — mint később kiderült, immár 1953 óta, csekély 63 éve(!!!).

A bemutatkozás után Pali bá' a telefonszámát is megadta nekem, kérve, hogy hívjam fel, ha időm engedi, mert nagyon szívesen vendégül látna egy baráti gombozás keretei között, hogy megismertessen az ő szabályaikkal, és megbeszéljük, mit gondolok azokról, mit kéne esetleg változtatni rajtuk, és egyáltalán: összemérjük erőinket.

Tatozom annyival az igazságnak, hogy ez a találkozó jórészt az én hibámból húzódott ennyi ideig. Először halogattam a dolgot, aztán mikor végre rászántam volna magamat, akkor azzal kellett szembesülnöm, hogy valahol elhagytam a Pali bá' telefonszámát tartalmazó cédulát. Aztán amikor már rég letettem a dologról, és valami egész más után túrtam fel a holmimat, egyszer csak előkerült a fecni — szokás szerint egy teljesen váratlan helyről.
De még ezek után is akadtak nehézségek, ezúttal a fogadó fél oldaláról: rokonlátogatás, aztán családtag kórházba kerülése. Így történhetett meg, hogy a tavaly őszi kapcsolatfelvétel után végül is csak jócskán a tavasz derekán jutottunk el odáig, hogy egy csütörtök délután összepakoljam a gombozós táskámat és útnak eredjek a 11. kerület egy csendes mellékutcája felé.
Számtalan alkalommal elhangzik, hogy az általunk játszott "versenygombfoci" csak a jéghegy csúcsa: az a nagyon kis része egy hatalmas szubkultúrának, ami bármiféle (bár így is nagyon csekély) nyilvánosságot kap, és ami szervezett keretek között zajlik. Ez azonban csak jól hangzó szlogen addig, amíg ezt az ember meg nem tapasztalja a saját bőrén. Azon a  csütörtök délután velem megtörtént ez a "csoda": ha csak futólag is, de betekintést nyertem egy teljesen más világba, vagy ha úgy tetszik, egy párhuzamos univerzumba. Nyilván sokakkal megtörtént már, hogy egy klubba letévedő kezdőnek megpróbálták röviden és érthetően elmagyarázni a szabályokat: biztos, hogy nem könnyű meló. De most az is kiderült, hogy egy csapásra megérteni, átlátni és alkalmazni egy teljesen új szabályrendszert legalább ilyen nehéz, ha nem még sokkal nehezebb.
Amikor Pali bá' elkezdte magyarázni a teljesen új fogalmakat ("labdavezetési fázis", "helyezkedési fázis", "les"[!!!]), csak kapkodtam a fejem. Aztán ahogy elkezdtünk játszani, lassan kezdett a kép is összeállni, hogy mi miért van, mi mivel és hogyan kapcsolódik össze, és legvégül talán az is, hogy hogyan kell ebben a rendszerben játszani. Ez a fajta játék első ránézésre furcsa keveréke a nagyon klasszikus tényleg gombfocinak és a modern asztali labdarúgásnak: kicsit kisebb, talán 3,5-4 centis átmérőjű játékosok, amik valamikor talán egyfajta trafikos csapat lehettek, de elég sok nehezék, töltőanyag került beléjük (egyikük alján még egy régi egyforintost is felfedeztem! :) ), a labda viszont  - mint megtudtam - abszolút handmade DIY példány: a klasszikus ing-/sliccgomb-vonal képviselője, de rengeteg finommunkával nagyon "szaladósra" polírozva, ráadásul az egyik fele lapos, a másik domború, ami döntő hatással van a játék egész szabályrendszerére. pálca ugyan nincs, de a kapuk és a játéktér mérete teljesen szabályos, így a kisebb csapatok miatt nagyobbnak tűnik a pálya.
És akkor kicsit a szabályokról.
Közhely, hogy a gombfoci ún. "futballt utánzó játék". De gond nélkül fel tudunk sorolni olyan momentumokat (kapura lövés félpályáról, les hiánya stb.), amelyek igen messze esnek a zöld gyepen játszott játéktól. Pali bácsiék viszont azon elv mentén alakították ki a szabályaikat, hogy a lehető legprecízebben lemodellezzék az "igazi" focit. Ennek jegyében pl. mindkét térfelet kettéosztották egy-egy az alapvonallal párhuzamos, keresztben húzott vonallal, amelyen túlról nem lőhető gól, így itt nincsenek a félpályáról elengedett lövések. (Erre vonatkozó javaslatok egyébként pont a fociszerűség miatt időről időre nálunk is előkerülnek, és most, hogy amúgy is lesz a pályákon vonal, lehet, hogy ezt a kérdést is érdemes volna átgondolni.) De ennél sokkal érdekesebb az, ahogy a pályán zajló játékról gondolkodik ez a szabályrendszer: egyrészt alapvetően kibővíti az összjáték lehetőségét (támadó térfélen is érvényes közelség, illetve a játékos középtengelyénél előrébb eső labda [ha megfelelő távolságban van] mindig szektor); másrészt viszont a védő felet sem kárhoztatja passzív védekezésre, vagy asztal mellett ácsorgásra. Ez utóbbit úgy éri el, hogy a játékosok szinte minden esetben felváltva lépnek, de ha a támadó passzol vagy vezeti a labdát (azaz maga elé rúgja, de úgy, hogy két centinél messzebb legyen), akkor a védő csak passzívan léphet, azaz nem érhet labdába, viszont pl. blokkolásra helyezkedhet. A legérdekesebb talán a lövés előtti szituáció: ez a szabályrendszer ugyanis — mint ahogy már írtam is — megtartotta a féldomború labdát, és ezzel együtt a labda forgatásának lehetőségét is. Erre szükség is van, hiszen alapesetben a "sima" felén csúszó lasztit ezekkel a játékosokkal szinte lehetetlen megemelni, a védő helyezkedési lehetősége miatt viszont szinte mindig lesz "útban lévő" hátvéd. A dologban viszont az a csavar (és ez nagyon fair momentum, mert így csökkenti a könnyen megemelhető labda által jelentett előnyt), hogy a labda átfordítása lépésnek minősül! Azaz a védőnek van még egy esélye, hogy a lehető legközelebb helyezkedjen a lövő játékos elé, próbáljon blokkolni. Természetesen nem írhatom most le itt az összes apró momentumot,  (pl. van lesszabály is, és korlátozva van a bedobás hossza), de a lényeg az, hogy betekintést nyertem egy teljesen más logikára épülő szabályrendszerbe, amelyik ugyan nem egyszerűbb, mint a "miénk", de sokkal inkább hasonlít a "nagy" focira.
És hogy mi lett a mérkőzés eredménye? Én a magam részéről nem nagyon számoltam a kb. mindkét oldalon egyformán potyogó gólokat (másfél-két óra alatt sok is lett volna), de betyárul meg kellett küzdenem azzal a fura kettősséggel, hogy a játékosaim ugyanúgy siklanak a szabvány talajú pályán, de a kisebb és könnyebb labdán jóval nagyobbat ütnek, mint amihez szokva vagyok. Nekem a nagyobb játékosok, és a pálcával való precízebb játék jelentett némi előnyt, ellenfelem viszont a sok évtizedes rutint vonultatta fel.
Azt hiszem nemcsak a kinyitott sörösdobozokból valamilyen titokzatos módon elillant folyadék mondatja azt velem, hogy ez egy nagyon érdekes és tanulságos este volt, aminek még biztosan lesz folytatása.

Modellek a gombozás megújítására

Bevezető

Ez az írás megpróbál válaszokat találni (sőt: javasolni!) arra a kérdésre, hogy közös cselekvéssel hogyan, milyen keretek között tehetnénk fejlődőképesebbé, és jobb megítélésűvé az asztali labdarúgást. Ennek megfelelően elég sok mindent érinteni fogok benne, de részletesen csak azokra a dolgokra szándékozom kitérni, amelyeket a téma szempontjából fontosnak érzek. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a többi probléma ne lenne fontos, vagy hogy valamikor ne eshessen róluk még szó ezeken a hasábokon.

1/ Sport vagy hobbi?
Először is szeretném leszögezni, hogy ez, a gombozás kapcsán mostanában gyakran felvetődő kérdés nem két egymást kizáró fogalomból áll. Azok éppenséggel nagyon is létezhetnek egymás mellett, sőt, bizonyos értelemben még feltételezik is egymást. Ha utánagondolunk, rájövünk, hogy szinte minden "sport"-ként ismert tevékenységet ismerünk, sőt űzünk "hobbi"-szinten is. (Gondolok itt a kispályás sörmeccsekre fociból, vagy akár a baráti tenisz-ütögetésekre, kosárra dobálásokra.) Ezek a hobbi-tevékenységek alapozzák meg a sportok népszerűségét, mélyítik el a szakértelmet, illetve gyermekkorban megismertetnek az egyes sportokkal, és így az utánpótlásképzés első lépcsőjévé válnak. Ugyanakkor azt is érdemes észrevenni, hogy a dolog csak egyirányú: nem minden hobbi-tevékenységnek van hivatalosan elfogadott-elismert sport-változata. Számunkra szerintem döntő fontosságú lehet végigkövetni azt az utat, amelyen egyes hobbik az elmúlt pár évtizedben sporttá emelkedtek, sőt világszerte nézett televíziós eseménnyé váltak. (Én itt a snooker és a darts esetére fogok többször is hivatkozni, de biztos, hogy lehet még találni példákat.)
Szóval a címben feltett kérdésre röviden úgy lehetne válaszolni, hogy az ideális állapot egy olyan kételemű struktúra volna, ahol egymás mellett/alatt létezik a sportként űzött verseny-asztalilabdarúgás és a hobbiként művelt gombfoci oly módon, hogy a kettő között legyen mód átjárásra mindkét irányban. (Azaz egy jó hobbistából válhasson versenyző, míg egy bármilyen ok miatt a versenyzéstől visszavonuló játékos továbbra is megtalálja azokat a helyeket, ahol hobbiként tovább gombozhat.)

2/ Amatőrök vagy profik?
Először is, tisztázzuk az előző kérdéshez kapcsolódóan, hogy a "profi hobbista" kategória nyilvánvalóan nem létezik. Azaz, ha valaki professzionális körülményekre, díjazásra, vagy éppen csak versenylebonyolításra vágyik, azt csak egy minden ízében profi környezetben várhatja el jogosan. És tetszik, vagy nem, de ebbe beletartozik a profi játékos/versenyző is, sőt az egész professzionális rendszernek ő a legfontosabb eleme. Itt szögezzük le, hogy a "professzionális" jelző mindenekelőtt egyfajta mentalitást, gondolkodásmódot jelent, azt, hogy valaki hogyan áll hozzá a világ dolgaihoz, és különösen a saját sportjához, annak minden kis rezdüléséhez. Másképp megfogalmazva: egy profi sportoló tud és akar tudatosan, hosszú távra gondolkozni, adott esetben a saját pillanatnyi érdekein túl mutató szempontok alapján döntéseket hozni, és ezek alapján berendezni az életét, versenyzői pályafutását. (Ez így most talán túlzásnak tűnik a mai gombozás helyzetét ismerve, de hát célkitűzésekről, elvárásokról próbálunk meg gondolkozni.)
Ha most egy kicsit megpróbálunk elgondolkozni, arra jutunk, hogy szinte minden sportág kitermel magából egy-egy sajátos gondolkodásmódot, viselkedési modellt: máshogy állnak a világhoz a vízilabdázók, a focisták, a vívók, az atléták vagy a súlyemelők. De általában minden sportágon belül kialakult egy sztenderd, egy norma, amitől általában csak kis mértékben tér el az adott sport művelőinek java része. Az, hogy a gombfoci pillanatnyilag nem "rendes" profi sportág, (sok minden más mellett) abból is látszik, hogy itt nem beszélhetünk ilyen egységes viselkedési normáról, ami a majdani profi gombozókat esetleg jellemezhetné. Miért írok erről ilyen látszólag túl nagy részletességgel? Nos, azért, mert pillanatnyilag számtalan akadálya van annak, hogy az asztali labdarúgás "igazi" professzionális sportág lehessen: anyagi, szervezeti, technikai és még sokféle akadályok ezek. Amin azonban csak mi magunk tudunk javítani  — és nem is várhatjuk senki más segítségét, vagy a külső körülmények kedvezőbbre fordulását — az éppen az emberi tényező. A professzionális versenyzővé válás nem következménye, hanem sokkal inkább egyik alapfeltétele annak, hogy egy hobbiból hivatalosan elismert, majd adott esetben jól dotált és nagyon népszerű sport válhasson. Alapvetően fontosnak tartom, hogy mindenkiben tudatosuljon: profinak lenni, nem azt jelenti, hogy "mindent ugyanúgy csinálok, mint eddig, csak innentől szégyentelen bőkezű módon megfizetnek érte". A szégyentelenül bőkezű (vagy akár csak a szűkmarkú) juttatás egy eladható játék kifogástalanul promotálható  és vitán felül legjobb teljesítményt nyújtó művelőjéhez kapcsolódik. A világon sok helyütt fociznak vagy kosaraznak, de a BL vagy az NBA az, amelyik legjobban megfelel a fentebb leírtaknak.
Szomorú, de tény, hogy a mai magyar mezőnyben azokat, akiket jellemez a fentebb vázolt professzionális versenyszemlélet, egy kézen meg lehet számolni, és nem annyira mutánsnak, mint inkább ügyetlen favágónak kell ehhez lenni, ha azt akarjuk, hogy minden ujjunkra szükségünk legyen ehhez a művelethez. És mondjuk két kézre volna szükség ahhoz, hogy azokat is számba vegyük, akik egyáltalán lehetnének ilyenek egy kis elszánás nyomán. A következtetés tehát adott: mi magunk, gombozók kell hogy tegyünk azért, hogy a professzionális gondolkodás- és viselkedésmód teret nyerjen, elfogadottá és követendő mintává váljon. Természetesen ez a gondolat elsősorban a "profi" sportágra, és annak reménybeli művelőire vonatkozik, a "gombozzunk egy jót" szemlélet (amelyik cseppet sem alacsonyabb rendű) megélhet emellett, mint az örömből gombozók, kikapcsolódást keresők jelmondata. Az igazi professzionalizmus azonban azt kell jelentse, hogy mindenki önmaga és a közösség elé is kemény mércéket állít, ezzel garantálva a sportág elfogadhatóságát, minőséggé emelését.

3/ Egyéni vagy csapatsport?
Amennyire az általunk játszott gombfoci szorosan köthető egy országhoz (büszkén el is szoktuk mondani, hogy magyar "találmányról" van szó), úgyannyira nem köthető az országon belül egyetlen ősforráshoz, kialakulási ponthoz. Egy bonyolult folyamat során alakult ki az együtt játszó társaságokból az a pár klub, amelyek aztán lefektették az alapokat, megindították az egységesítés folyamatát. Ily módon a klubokban való játékot történelmi szükségszerűségként, a játék természetes velejárójaként szoktuk kezelni. Erre csak ráerősített, hogy az 1990-ig tartó időszakban a sportolás kizárólagos alapmodellje is az egy bizonyos egyesülethez való tartozás volt.
Azonban ha elgondolkozunk a hasonló karakterű (két ember ellenfélként, egymással szemben állva méri össze a tudását) játékokon, amelyek vagy sportként voltak mindig is számon tartva, vagy azzá váltak az idők során, akkor azt kell lássuk, hogy akár a tenisz vagy a golf, akár a darts vagy a snooker esetében a legfelső szinten egyáltalán nincs szerepe a klubhovatartozásnak, már ha egyáltalán létezik ez a fogalom. De nemcsak az "egyesület" fogalma szorul erősen háttérbe, hanem maga a "csapat" is nehezen értelmezhetővé válik. (A sakk kicsit más eset, ott van egyesületi élet és csapatbajnoki rendszer is, még a viszonylag magas szinten jegyzett versenyzők esetében is.) Léteznek persze "csapat" versenyek, de ezek inkább a ritka kivételt jelentik, sokkal inkább bírnak marketing-, mint valós sportértékkel.

Ezzel szemben a mai magyar gombfoci egyfajta tudathasadásos állapotban van: egyéni sportágként többfordulós csapatbajnoki rendszert üzemeltet, úgy mintha csapatsport volna (ahol ez a tipikus lebonyolítási forma). Ez a helyzet viszont azt eredményezi, hogy létezik egy névlegesen egyesületekhez kötődő bajnoki rendszer, amely azonban megjelenésében nem igazán felel meg ennek. Egyrészt egy egyesület elvileg korlátlan számú csapatot indíthat egy adott bajnoki osztályban; másrészt pedig a résztvevők tényleges klubkötődése többször nem esik egybe azzal, amilyen egyesület színeiben a bajnoki rendszer keretei között asztalhoz állnak. Világos, hogy ezekre az anomáliákra van több logikus magyarázat is, ami végül is mind az asztali labdarúgás mai helyzetére vezethető vissza. Érdemes azonban észrevenni, hogy a mai versenyrendszer legnagyobb presztízsű eseménye egy egyéni verseny, a Tízek. Itt azonban meghívásos versenyről van szó (persze ezért is magas az elismertsége), amin elég kemény kritériumokhoz kötött az indulás. Így aztán a csapatbajnoki rendszer valahol egy olyan egyéni versenysorozattá vált, ahova ki-ki igyekszik bekerülni, hogy saját vélt vagy valós tudásának megfelelő "elit" környezetben játszhasson. Azaz, aki úgy véli magáról, hogy ő van olyan jó játékos, hogy ezt megérdemelje, az arra törekszik, hogy ebben az elitligában játszhasson. Ily módon nem a klubok utánpótlás-nevelő munkája, jó felépítettsége, hangulata a döntő momentum, hanem az, hogy melyik egyesület tudja magáról elhitetni, hogy képes NB1-es játéklehetőséget biztosítani. 

Tehát valójában az történik, hogy kialakul egy elit versenysorozat, ahova a törekvőbbek kvalifikálhatják magukat, saját ítéletük alapján ("vagyok én olyan jó, hogy az NB1-ben játsszak"). Természetesen a klubokon belül kialakul egy szelekció,  de ez sokkal kisebb hatású, mint a versenylehetőség vonzása, ezért az "erős" egyesületeknek rendszerint több első osztályú csapata szokott lenni, hiszen van miből építkezzenek.

Félreértések elkerülésére: nem a jelenlegi versenyrendszer ellen lázítok (bár nyilván elég könnyű lenne rajta javítani valót találni), sem klubokkal nincs bajom. Azt szerettem volna megmutatni, hogy spontán módon kialakulóban van egy (vélt vagy valós) egyéni képességeken nyugvó versenyrendszer, ahol az "elit" találkozik.

4/ Összegzés
Zárásul még egyszer szeretném aláhúzni, hogy a fentebb leírtak nem valaki vagy valami ellen szólnak, hanem olyan "kitörési pontokat" szeretnének megmutatni, amelyek alkalmat nyújtanak arra, hogy a gombozás egy ismertebb, megbecsültebb hobbi és sportág legyen.
Ugyancsak fontos, hogy a fentiekről egyáltalán nem gondolom, hogy kizárólagos igazságok lennének. Akár a sport-hobbi, akár az amatőrizmus-profizmus, vagy az egyéni-csapatsport kérdésében lehetségesnek tartok nemcsak más véleményt, hanem azt alátámasztó másfajta érvelést is.
Amit viszont egyáltalán nem tagadok az az, hogy ennek az írásnak a célja egyfajta jó értelemben vett provokáció: hogy ezekről a kérdésekről (és aztán a kialakuló párbeszéd keretei között másokról is) elinduljon egy eszmecsere, kulturált vita,a melyik a lehető legjobb megoldáshoz fog majd vezetni.
Hajrá gombfoci!