Modellek a gombozás megújítására

Bevezető

Ez az írás megpróbál válaszokat találni (sőt: javasolni!) arra a kérdésre, hogy közös cselekvéssel hogyan, milyen keretek között tehetnénk fejlődőképesebbé, és jobb megítélésűvé az asztali labdarúgást. Ennek megfelelően elég sok mindent érinteni fogok benne, de részletesen csak azokra a dolgokra szándékozom kitérni, amelyeket a téma szempontjából fontosnak érzek. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a többi probléma ne lenne fontos, vagy hogy valamikor ne eshessen róluk még szó ezeken a hasábokon.

1/ Sport vagy hobbi?
Először is szeretném leszögezni, hogy ez, a gombozás kapcsán mostanában gyakran felvetődő kérdés nem két egymást kizáró fogalomból áll. Azok éppenséggel nagyon is létezhetnek egymás mellett, sőt, bizonyos értelemben még feltételezik is egymást. Ha utánagondolunk, rájövünk, hogy szinte minden "sport"-ként ismert tevékenységet ismerünk, sőt űzünk "hobbi"-szinten is. (Gondolok itt a kispályás sörmeccsekre fociból, vagy akár a baráti tenisz-ütögetésekre, kosárra dobálásokra.) Ezek a hobbi-tevékenységek alapozzák meg a sportok népszerűségét, mélyítik el a szakértelmet, illetve gyermekkorban megismertetnek az egyes sportokkal, és így az utánpótlásképzés első lépcsőjévé válnak. Ugyanakkor azt is érdemes észrevenni, hogy a dolog csak egyirányú: nem minden hobbi-tevékenységnek van hivatalosan elfogadott-elismert sport-változata. Számunkra szerintem döntő fontosságú lehet végigkövetni azt az utat, amelyen egyes hobbik az elmúlt pár évtizedben sporttá emelkedtek, sőt világszerte nézett televíziós eseménnyé váltak. (Én itt a snooker és a darts esetére fogok többször is hivatkozni, de biztos, hogy lehet még találni példákat.)
Szóval a címben feltett kérdésre röviden úgy lehetne válaszolni, hogy az ideális állapot egy olyan kételemű struktúra volna, ahol egymás mellett/alatt létezik a sportként űzött verseny-asztalilabdarúgás és a hobbiként művelt gombfoci oly módon, hogy a kettő között legyen mód átjárásra mindkét irányban. (Azaz egy jó hobbistából válhasson versenyző, míg egy bármilyen ok miatt a versenyzéstől visszavonuló játékos továbbra is megtalálja azokat a helyeket, ahol hobbiként tovább gombozhat.)

2/ Amatőrök vagy profik?
Először is, tisztázzuk az előző kérdéshez kapcsolódóan, hogy a "profi hobbista" kategória nyilvánvalóan nem létezik. Azaz, ha valaki professzionális körülményekre, díjazásra, vagy éppen csak versenylebonyolításra vágyik, azt csak egy minden ízében profi környezetben várhatja el jogosan. És tetszik, vagy nem, de ebbe beletartozik a profi játékos/versenyző is, sőt az egész professzionális rendszernek ő a legfontosabb eleme. Itt szögezzük le, hogy a "professzionális" jelző mindenekelőtt egyfajta mentalitást, gondolkodásmódot jelent, azt, hogy valaki hogyan áll hozzá a világ dolgaihoz, és különösen a saját sportjához, annak minden kis rezdüléséhez. Másképp megfogalmazva: egy profi sportoló tud és akar tudatosan, hosszú távra gondolkozni, adott esetben a saját pillanatnyi érdekein túl mutató szempontok alapján döntéseket hozni, és ezek alapján berendezni az életét, versenyzői pályafutását. (Ez így most talán túlzásnak tűnik a mai gombozás helyzetét ismerve, de hát célkitűzésekről, elvárásokról próbálunk meg gondolkozni.)
Ha most egy kicsit megpróbálunk elgondolkozni, arra jutunk, hogy szinte minden sportág kitermel magából egy-egy sajátos gondolkodásmódot, viselkedési modellt: máshogy állnak a világhoz a vízilabdázók, a focisták, a vívók, az atléták vagy a súlyemelők. De általában minden sportágon belül kialakult egy sztenderd, egy norma, amitől általában csak kis mértékben tér el az adott sport művelőinek java része. Az, hogy a gombfoci pillanatnyilag nem "rendes" profi sportág, (sok minden más mellett) abból is látszik, hogy itt nem beszélhetünk ilyen egységes viselkedési normáról, ami a majdani profi gombozókat esetleg jellemezhetné. Miért írok erről ilyen látszólag túl nagy részletességgel? Nos, azért, mert pillanatnyilag számtalan akadálya van annak, hogy az asztali labdarúgás "igazi" professzionális sportág lehessen: anyagi, szervezeti, technikai és még sokféle akadályok ezek. Amin azonban csak mi magunk tudunk javítani  — és nem is várhatjuk senki más segítségét, vagy a külső körülmények kedvezőbbre fordulását — az éppen az emberi tényező. A professzionális versenyzővé válás nem következménye, hanem sokkal inkább egyik alapfeltétele annak, hogy egy hobbiból hivatalosan elismert, majd adott esetben jól dotált és nagyon népszerű sport válhasson. Alapvetően fontosnak tartom, hogy mindenkiben tudatosuljon: profinak lenni, nem azt jelenti, hogy "mindent ugyanúgy csinálok, mint eddig, csak innentől szégyentelen bőkezű módon megfizetnek érte". A szégyentelenül bőkezű (vagy akár csak a szűkmarkú) juttatás egy eladható játék kifogástalanul promotálható  és vitán felül legjobb teljesítményt nyújtó művelőjéhez kapcsolódik. A világon sok helyütt fociznak vagy kosaraznak, de a BL vagy az NBA az, amelyik legjobban megfelel a fentebb leírtaknak.
Szomorú, de tény, hogy a mai magyar mezőnyben azokat, akiket jellemez a fentebb vázolt professzionális versenyszemlélet, egy kézen meg lehet számolni, és nem annyira mutánsnak, mint inkább ügyetlen favágónak kell ehhez lenni, ha azt akarjuk, hogy minden ujjunkra szükségünk legyen ehhez a művelethez. És mondjuk két kézre volna szükség ahhoz, hogy azokat is számba vegyük, akik egyáltalán lehetnének ilyenek egy kis elszánás nyomán. A következtetés tehát adott: mi magunk, gombozók kell hogy tegyünk azért, hogy a professzionális gondolkodás- és viselkedésmód teret nyerjen, elfogadottá és követendő mintává váljon. Természetesen ez a gondolat elsősorban a "profi" sportágra, és annak reménybeli művelőire vonatkozik, a "gombozzunk egy jót" szemlélet (amelyik cseppet sem alacsonyabb rendű) megélhet emellett, mint az örömből gombozók, kikapcsolódást keresők jelmondata. Az igazi professzionalizmus azonban azt kell jelentse, hogy mindenki önmaga és a közösség elé is kemény mércéket állít, ezzel garantálva a sportág elfogadhatóságát, minőséggé emelését.

3/ Egyéni vagy csapatsport?
Amennyire az általunk játszott gombfoci szorosan köthető egy országhoz (büszkén el is szoktuk mondani, hogy magyar "találmányról" van szó), úgyannyira nem köthető az országon belül egyetlen ősforráshoz, kialakulási ponthoz. Egy bonyolult folyamat során alakult ki az együtt játszó társaságokból az a pár klub, amelyek aztán lefektették az alapokat, megindították az egységesítés folyamatát. Ily módon a klubokban való játékot történelmi szükségszerűségként, a játék természetes velejárójaként szoktuk kezelni. Erre csak ráerősített, hogy az 1990-ig tartó időszakban a sportolás kizárólagos alapmodellje is az egy bizonyos egyesülethez való tartozás volt.
Azonban ha elgondolkozunk a hasonló karakterű (két ember ellenfélként, egymással szemben állva méri össze a tudását) játékokon, amelyek vagy sportként voltak mindig is számon tartva, vagy azzá váltak az idők során, akkor azt kell lássuk, hogy akár a tenisz vagy a golf, akár a darts vagy a snooker esetében a legfelső szinten egyáltalán nincs szerepe a klubhovatartozásnak, már ha egyáltalán létezik ez a fogalom. De nemcsak az "egyesület" fogalma szorul erősen háttérbe, hanem maga a "csapat" is nehezen értelmezhetővé válik. (A sakk kicsit más eset, ott van egyesületi élet és csapatbajnoki rendszer is, még a viszonylag magas szinten jegyzett versenyzők esetében is.) Léteznek persze "csapat" versenyek, de ezek inkább a ritka kivételt jelentik, sokkal inkább bírnak marketing-, mint valós sportértékkel.

Ezzel szemben a mai magyar gombfoci egyfajta tudathasadásos állapotban van: egyéni sportágként többfordulós csapatbajnoki rendszert üzemeltet, úgy mintha csapatsport volna (ahol ez a tipikus lebonyolítási forma). Ez a helyzet viszont azt eredményezi, hogy létezik egy névlegesen egyesületekhez kötődő bajnoki rendszer, amely azonban megjelenésében nem igazán felel meg ennek. Egyrészt egy egyesület elvileg korlátlan számú csapatot indíthat egy adott bajnoki osztályban; másrészt pedig a résztvevők tényleges klubkötődése többször nem esik egybe azzal, amilyen egyesület színeiben a bajnoki rendszer keretei között asztalhoz állnak. Világos, hogy ezekre az anomáliákra van több logikus magyarázat is, ami végül is mind az asztali labdarúgás mai helyzetére vezethető vissza. Érdemes azonban észrevenni, hogy a mai versenyrendszer legnagyobb presztízsű eseménye egy egyéni verseny, a Tízek. Itt azonban meghívásos versenyről van szó (persze ezért is magas az elismertsége), amin elég kemény kritériumokhoz kötött az indulás. Így aztán a csapatbajnoki rendszer valahol egy olyan egyéni versenysorozattá vált, ahova ki-ki igyekszik bekerülni, hogy saját vélt vagy valós tudásának megfelelő "elit" környezetben játszhasson. Azaz, aki úgy véli magáról, hogy ő van olyan jó játékos, hogy ezt megérdemelje, az arra törekszik, hogy ebben az elitligában játszhasson. Ily módon nem a klubok utánpótlás-nevelő munkája, jó felépítettsége, hangulata a döntő momentum, hanem az, hogy melyik egyesület tudja magáról elhitetni, hogy képes NB1-es játéklehetőséget biztosítani. 

Tehát valójában az történik, hogy kialakul egy elit versenysorozat, ahova a törekvőbbek kvalifikálhatják magukat, saját ítéletük alapján ("vagyok én olyan jó, hogy az NB1-ben játsszak"). Természetesen a klubokon belül kialakul egy szelekció,  de ez sokkal kisebb hatású, mint a versenylehetőség vonzása, ezért az "erős" egyesületeknek rendszerint több első osztályú csapata szokott lenni, hiszen van miből építkezzenek.

Félreértések elkerülésére: nem a jelenlegi versenyrendszer ellen lázítok (bár nyilván elég könnyű lenne rajta javítani valót találni), sem klubokkal nincs bajom. Azt szerettem volna megmutatni, hogy spontán módon kialakulóban van egy (vélt vagy valós) egyéni képességeken nyugvó versenyrendszer, ahol az "elit" találkozik.

4/ Összegzés
Zárásul még egyszer szeretném aláhúzni, hogy a fentebb leírtak nem valaki vagy valami ellen szólnak, hanem olyan "kitörési pontokat" szeretnének megmutatni, amelyek alkalmat nyújtanak arra, hogy a gombozás egy ismertebb, megbecsültebb hobbi és sportág legyen.
Ugyancsak fontos, hogy a fentiekről egyáltalán nem gondolom, hogy kizárólagos igazságok lennének. Akár a sport-hobbi, akár az amatőrizmus-profizmus, vagy az egyéni-csapatsport kérdésében lehetségesnek tartok nemcsak más véleményt, hanem azt alátámasztó másfajta érvelést is.
Amit viszont egyáltalán nem tagadok az az, hogy ennek az írásnak a célja egyfajta jó értelemben vett provokáció: hogy ezekről a kérdésekről (és aztán a kialakuló párbeszéd keretei között másokról is) elinduljon egy eszmecsere, kulturált vita,a melyik a lehető legjobb megoldáshoz fog majd vezetni.
Hajrá gombfoci!